2020/03/01
A Berlinalén hangos kiáltványfilmek helyett az orosz hétköznapokból szemezgető összeállítások szóltak a legnagyobbat.
Az „őrült orosz hétköznapokról” szóló mémek és amatőr videók méltán népszerűek szerte a nyugati interneten, de az extrém életkörülményekre adott bizarr reakciókat és az állampolgárok mindennapi kényszermegoldásait bemutató felvételeknek komoly politikai súlya is van. Hiszen egy világtól eldugott helyen ügyeskedő vasgyűjtő portréja pontosabb képet adhat a botrányos szegénységről, mint bármilyen grafikon, és olykor egy pixeles felvételen szitkozódó fogatlan öregasszony is tanulságosabban szólhat az ország problémáiról, mint egy jól nevelt politikus.
Az idei Berlinale programjában olyan filmekben domborodott ki leghatásosabban a putyini rendszer kritikája, melyek mindenféle tényfeltáró munka vagy nyíltszíni bírálat helyett inkább csak kollázsszerűen egymás mellé pakolták a sínylődő kisemberek életképeit. Andrey Gryazev Kotlovan című filmje nemes egyszerűséggel a YouTube-ról letöltött jelenetekből épül fel, Natalija Yefimkina Garagenvolkja pedig egy meg nem nevezett kistelepülés utcai garázsaiba kukkant be.
Mindkét munka olyan abszurd élethelyzeteket mutat fel, melyek egyszerre szórakoztatók, meghökkentők és szívszorítók. A talált felvételekből összevágott Kotlovan például rögtön egy mobiltelefonos felvétellel indul, amelyen egy legalább tíz méter mély építési gödörbe belebukfencező markoló látható, a vezetőfülkéből az utolsó pillanatban kiugró, mezítlábas sofőrrel. Az ezt követő snittek mind látványosan beomló, évek óta elhagyatott vagy a helyi gyerekek által életveszélyes játszótérként használt építési gödröket mutatnak (a film címe is az építkezéseken kiásott alapra utal). A rossz minőségű privát felvételeken kibomló metafora egyértelmű: a rendszer nagy robajjal hirdeti, hogy sikeres jövőt épít, de valójában az alapja rohad.
A nyitány után aztán Gryazev szinte kizárólag annak a sajátos YouTube-alműfajnak a darabjaiból válogat, amelyben orosz emberek Putyin elnökhöz fordulnak különféle ügyekkel és kérésekkel. Ez akármennyire is megszabja a jelenetek kereteit, elképesztő erővel tanúskodik a rendszer által magukra hagyott állampolgárok kilátástalan helyzetéről és az ebből születő emberi elkeseredettségről is. „Vlagyimir Vlagyimirovics, jó napot! Több postai levelet és emailt is küldtem már, de talán ezzel a videóval végre elérem Önt” – kezdi mondókáját több kamerába néző figura is, és ami ezután jön, az döbbenetes erővel térképezi fel egyrészt azt, hogy mit hoz ki az emberekből az online videóüzenetek sajátos látszatszemélyessége, másrészt pedig, hogy mennyire kiszolgáltatottá tud tenni valakit, ha illiberális autokráciában él.
Kerekesszékes fiú kér rámpát otthonra, hogy el tudja hagyni a házát. Évek óta várakozó, ágyhoz kötött fogyatékosok kérik felvételüket a szanatóriumi rendszerbe. Nyugdíjasok könyörögnek, hogy kerüljön közvilágítás az utcájukba. Sokgyerekes anyák szeretnének fedelet gyerekeik feje fölé, és hogy végre érjen el hozzájuk is a gázvezeték. Véraláfutásos arcú nő kéri, hogy hallgassák meg, mert a helyi rendőröket nem érdekli, hogy a férje veri őt. Leszerelése óta szociális segítséget nem kapott veterán katona vezet körbe az életveszélyes állapotú, omladozó hostelben, amelyben kényszerűségből lakik. A felvételek igazi tanulsága pedig, hogy nemcsak habzó szájú ellenzékiek üzennek az elnöknek („Várom már, hogy szamárhúgyot önthessek a sírodra!”), hanem láthatóan
a rendszer lelkes hívei is úgy érzik, alázatosan Putyinhoz kell folyamodniuk az emberhez méltó élet alapvető kellékeiért.
Ezek az egymás után sorjázó, talált dokumentumok mindenféle kommentár nélkül is arcba vágó kritikaként hatnak, és ugyan esetlen amatőr felvételek helyett már szépen megkomponált, jó minőségű képekből áll, a Garagenvolk is hasonló logika mentén mutat fel különleges erőfeszítéseket tévő, megnyomorított egyéneket. Yefimkina filmje azt kutatja egy vidéki orosz kisvárosban, ami a kopár hegyek és málladozó paneldzsungelek között észrevétlen marad az avatatlan szemnek. A monoton sormintát alkotó garázsajtók mögött ugyanis ezerarcú és olykor zavarba ejtően bizarr világok tárulnak fel a mai maszekolók keze nyomán. Itt ügyeskednek azok, akik a teljes elhagyatottság, a rokkantság vagy éppen a munkanélküliség ellenére még megpróbálnának kezdeni valamit az életükkel.
„Valaki a vodkát szereti, valaki állandóan a kocsiját mossa, én inkább ások” – mondja a hetvenes férfi, akinek a garázsából négyszintes katakombarendszer nyílik, melyet egymaga vájt ki évtizedek munkájával, egy szál ásóval. Maga sem tudja, miért. A szomszédban egy Parkinson-kóros egykori bányász csiszolja le saját készítésű súlyzóit, hogy eladja a helyi gyúrós fiataloknak. De a garázssoron akad, aki madarakat tenyészt, aki egyszemélyes repülőgépet épít, aki lehengerlő részletességű fa domborműveket készít, és olyan is, aki a nagyvárosokba vágyó fiatal barátaival hörgős metált játszik.
A Kotlovanban még a talált anyagból következő adottság, hogy a filmkészítő nem kerül interakcióba a látottakkal, itt viszont már komoly önuralom és jó ízlés kellett ahhoz, hogy végig fennmaradjon a szenvtelen megfigyelés érzete. A Garagenvolk dicséretes módon tartózkodik attól, hogy változtasson a kicsit színpadias, keveset mozgó kamerát és tág képkivágatokat használó stílusán, és ez nagy teret hagy az abszurd és elkeserítő emberi pillanatok kibontakozásának. Egy fémgyűjtő páros egy egész buszt zsákmányol a roncstelepről, és miután hosszas szerencsétlenkedések árán hazavontatják, csak apránként olvasztják be, hogy a tető beroppantásakor egy kicsit ők is élvezhessék, hogy van egy kabriójuk. A garázsát lefelé többszintessé bővítő férfi unokája örökli meg a komplexumot, aki továbbra is nagy lelkesedéssel tekint a projektre, de továbbra sem tudja, mi értelme van.
A lehetőségektől és a szociális hálótól megfosztott emberek így valós pluszjövedelmet jelentő árucikkek helyett inkább életcélokat barkácsolnak maguknak.
Kreativitásuk elsősorban azért olyan megindító, mert az ingerszegény környezetben, teljesen esélytelenként sem hagyják magukat teljesen elkeseríteni. Ha az utcán derékig ér a hó, akkor is megtartják a grillpartit a garázs tetején, ha pedig alig maradt hátra valaki a városban, rádióállomássá alakítják a garázst, hogy nagy távolságban is tudjanak kommunikálni.
Persze Yefimkina filmje sem kerülheti el, hogy néhány kifejezetten komikus epizód után felvillantsa az egyre kihaltabb városka sötét téli napjait, amelyek a garázstulajdonosok számára sem tartogatnak mást, mint lerészegedést vagy értelmetlen verekedéseket. A film zárlata is egy ilyen napon játszódik. Az egyik vodkától tántorgó szereplő felpillant a falra, és az elnök bekeretezett arcképét látva leszögezi: „mindenki elmegy, csak te maradsz itt örökké”.
Címkék: Berlinale 2020
Partnereink
Szólj hozzá!