2022/05/25
Cannes 2022: Emily Atef és Mia Hansen-Løve új filmjei.
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy három kedvenc európai színésznőmet is láthattam új filmjükben Cannes-ban, ráadásul majdnem mindegyik mozit nő rendezte. Az ír származású Jessie Buckley (Az elveszett lány) Alex Garland bolondos-ijesztgetős Menjében szerepelt, a szupersztárnak számító Léa Seydoux-t (Adéle élete) Mia Hansen-Løve idei mozijában (Un beau matin), a luxemburgi születésű Vicky Kriepset (Fantomszál) pedig két filmben is láttam, a Corsage-ban és Emily Atef melodrámájában (Plus que jamais).
Atef haldoklásfilmjében a tragikus körülmények között elhunyt Gaspard Ulliel (Ez csak a világ vége) játszik Krieps oldalán, de a Plus que jamais-t nem csupán azért volt torokszorító végignézni, mert ez lett Ulliel legutolsó filmje, de azért is, mert főszereplője, a harmincas éveiben járó Hélène rejtélyes – a Covidtól teljesen független – tüdőbetegségben szenved, melynek folytán várhatóan hamarosan meg fog fulladni. A film elején már súlyos az állapota, hátizsákjában oxigént visz magával mindenhova, az első jelenetben pedig egy baráti vacsorán kezdi lefektetni a diagnózist követő új életének alapszabályait: nem kívánja tabuként kezelni saját állapotát, és nem hazudja azt, hogy meg fog gyógyulni. Hamarosan azonban váratlan akadály gördül útjába önnön elmúlása elfogadásának amúgy is rögös útján, amikor orvosa egy kockázatos, mégis reményt nyújtó transzplantáció lehetőségét veti fel. Míg Hélène inkább tiltakozva fogadja a lehetőséget, férje minden idegszálával a megoldásra koncentrál. A lány története innentől – hasonlóan Julian Schnabel Szkafander és pillangójához vagy Alejandro Amenábar A belső tengeréhez – a méltóságért és az önrendelkezés jogáért folytatott küzdelemről szól. Bár kiszolgáltatottsága nem fogható az említett két film balesetet szenvedett hőseihez, az ő sorsát is megpecsételi a betegség: a világ innentől kettéválik a betegekre és az egészségesekre, és a férjével sajnos nem játszanak egy csapatban. Hélène azt teszi, amit általában sem haldoklóknak, sem vígan élőknek nem javasolnánk, a neten megismerkedik egy bloggerrel, akit felkeres Norvégiában, hogy természetesen merőben mást találjon, mint amit a Google ígért. Krieps idei két filmjével a maximumra járatja a testi szenvedés és (ön)sanyargatás megszemélyesítését, és bár a Corsage-beli karaktere sokkal összetettebb volt, jó őt látni egy olyan filmben, ahol a szintén érzelmileg rideg, izolált hősnő végül fel tudja venni a kapcsolatot a külvilággal.
Mia Hansen-Løve (Gyermekeim apja) szintén egy csendesebb filmmel érkezett egy évvel a magyar mozikban még futó Bergman szigete után. Hansen-Løve színészközpontú rendezői stílusának kifejezetten jót tesz, hogy ezúttal egy egyszerűbb, szikárabb történetet mond el, mellyel közkedvelt témákat érint, az időskori kiszolgáltatottságot és a főként nőket érintő láthatatlan munkát (Florian Zeller: Az apa, François Ozon: Minden rendben ment). Seydoux a filmben egy egyedülálló párizsi tolmácsot alakít, aki nyolcéves kislánya nevelése közben neurodegeneratív betegségben szenvedő édesapját is felügyeli. (A mozi némi információértékkel is bíró tanulsága, hogy a francia egészségügyben sem olyan egyszerű megfelelő ellátást biztosítani egy idős, magát elhagyó embernek.) Sandra sorsa minden területen az érzelmi munka, és mintha apja és lánya nem nyújtana elegendő feladatot ezen a fronton is, belefog egy házasságtörő szerelmi viszonyba, ahol a férfi hosszan őrlődik családja és közötte. Az elképesztő drámai amplitúdó mellett az Un beau matin a hétköznapi mozzanatok ábrázolásában is jeleskedik, azt pedig lefogadom, hogy a Mikulás látogatásáról szóló, sziporkázó jelenet egy lazán odavetett Bergman-hommage. A káprázatos Seydoux minden modorosságtól mentesen alakítja ezt a hétköznapi, érett nőt, aki mégis annyira védtelen és olyan kislányosan, hangtalanul képes zokogni, hogy már ezért bőven megérte elmenni Cannes-ig.
Partnereink
Szólj hozzá!