5 megtorpedózhatatlan érv amellett, hogy a mainál csodálatosabb volt a némafilmek kora

PRIZMA

2015/07/10

Ez egy nosztalgikus, múltba révedős poszt egy olyan filmes korról, amiben még a nagyszüleim sem éltek.

1. Minden mozi Disneyland volt

Ez persze egy lerágott csont, de akkor is: igen, a csodálatos mozgóképszínház. Mindenekfelett.

A régi szép időkben nem volt TV, laptop, okostelefon, transzatlanti repülőjáratokon az ülésekbe épített képernyő, stb. A képek tényleg csak a moziban mozdultak meg: minden képkockának jelentősége volt. Manapság, mikor már a 3D is unalmassá vált, nehéz elképzelni mekkora fless lehetett először látni egy filmet, bármilyen filmet. És nem is arról arra gondolok, hogy celluloidról mozizni  mennyivel jobb, mint DCP-ről (tényleg jobb), hanem arra, hogy a film, mint médium önmagában egzotikus volt, az élmény sokkal intenzívebben ütött, mint ma. Tíz évig (1895- kb.1905) szinte csak azon élvezkedtek a nézők, hogy nézd már, megmozdul a kép.

Akkor minden film olyan volt, mint az Avatar vagy a Csillagok háborúja: szétrobbantották a nézők retináját.

És ezek a mozibejáratok! Mintha megannyi mocskos Disneyland lett volna.

(Aztán az ötvenes években megjelent a TV és minden tönkrement.)

2. A filmesek az elmúlás teljes tudatában dolgoztak

A régi szép időkben minden film egy tengerpartra épített homokvár volt.

Nem volt digitalizáció, nem voltak archívumok, nem voltak Beta kazetták, nem volt filmtörténet sem. Minden mozgókép az itt és mostnak szólt, nem pedig a jövő filmtörténészeinek. Egy filmet leforgattak, a moziban bemutattak, majd levették a műsorról és kész: a filmrendezők akkoriban nem tudták, hogy majd 20-30 év múlva újra előveszik a munkáikat, újra levetítik a televíziók, meg az Örökmozgó filmmúzeum. A filmek élettartamát csak néhány hónapra kalkulálták. Ráadásul a régi, rosszabb minőségű celluloidra forgatott filmek nagyon gyorsan elpusztultak: a némafilm korszakból viszonylag kevés alkotás maradt meg.

Szóval a filmesek, még a legzseniálisabbak is abban a tudatban dolgoztak, hogy munkájuk idővel felejtésbe merül. Ez menő.

Az ifjú Hitchcock és stábja.

3. Ezek a kamerák. Szebbek voltak mint Marlene Dietrich!

A régi szép idők kamerái olyan csodálatosak voltak, mint egy Tiffany lámpa és egy kenyérpirító keveréke a három lábú tölgyfa statívon. Amikor anno ellátogattam a New York-i Museum of Moving Image-be és közelről megszemlélhettem ezeket a régi kamerákat, komolyan elmorfondíroztam azon, hogy elemelek egyet.

Ezek a fából és fémből készült, kurblis szerkezetek lenyűgözőek. Van bennük egy nehezen megragadható kézműves méltóság, ami hiányzik a mostani, csupa műanyag és drót kamerákból.

Az operatőrök szinte fizikai kapcsolatban voltak a képekkel: tekerték, csavarták, fűzték a filmet. Úgy dolgoztak a mozgóképpel, mint az asztalosok a fával.

4. Minden a kamera előtt történt, a kamufaktor minimalizálva volt

A látványos jeleneteknél nem nagyon lehetett trükközni. Nem mondhatta azt a rendező, hogy majd utómunkában odarakjuk azt a valamit, vagy elvesszük azt a valamit: a trükkök még nagyon kezdetlegesek voltak. Általában minden ott történt a kamera előtt: ezért  egyetlen régi kaszkadőr mutatvány ma jobban működik, mint a Wachowski testvérek teljes életműve.

A legjobb példa: Buster Keaton olyan kunsztokat mutatott be akkor, amikhez maximum, a legnagyobb jóindulattal Jackie Chan mutatványai mérhetőek. (Nem mintha őt nem szeretnénk, vagy ilyesmi, sőt!)

Íme néhány példa:

5. Nem voltak filmfesztiválok.

A régi szép időkben nem voltak filmfesztiválok. Semmi bajom nincs a fesztiválokkal, manapság nem is lehetne elképzelni a tájékozódást nélkülük. De ha egy pillanatra hátralépünk néhányat és belegondolunk abba, hogy az Oscar-díj is csak a húszas évek végén jelent meg, sőt az egyik legöregebb filmfesztivál, a Velencei mustra meg a negyvenes években, akkor kiderül, hogy a filmrendezők durván 30-40 évig úgy dolgoztak, hogy a fesztiválokon való versenyzés szóba se jött. Nem voltak fesztivál kedvencek, Arany pálmás titánok – az egész filmes agárfuttatás nem létezett. Nem mintha nagy művészek ne lettek volna, sőt, olyan nagy művészek dolgoztak a fesztivál plecsni osztogatás előtt, akik tulajdonképpen feltalálták a filmművészetet.

Buster Keaton, Szergej Mihajlovics Eizeinstein, Abel Gance, John Ford, Jean Vigo (stb) nem vitte a filmjét Cannes-ba, Velencébe, Locarnóba, Berlinbe. Ettől persze még kapott az egójuk máshonnan masszázst, de a mai médiacirkusz és szerzői kultusz nem létezett.

(Sőt, akkor még arról vitatkoztak a filmről író gondolkodók, hogy művészet-e egyáltalán a film.)

Spike Lee, Cannes, 1991 – Gruce Gilden fotója

–

Címkék: Buster Keaton, némafilmek