Egy kutya trollkodása okozta az év filmélményét

Lichter Péter

2015/11/02

Meg egy csecsemő, hogy a recept teljes legyen.

A hétvégén Jihlavában jártam a híres dokumentumfilm fesztiválon, ami a csehek második legjelentősebb nemzetközi mustrája Karlovy Vary után. Mivel ez nem egy fesztiválbeszámoló, ezért csak nagyon röviden az eseményről: egy rakás szuper program volt, minden vetítésen és panelbeszélgetésen hatalmas tömeg. Nem akármilyen szekciók futottak telt házzal (2-300-as termeket kell elképzelni, lásd a lenti képen): pl. kortárs olasz kísérleti filmesek mesterkurzusa, vagy cseh szürrealista avantgárd filmek a hatvanas évekből. Szóval eléggé szokatlan volt ilyen ínyenc programokra tömött sorokban várakozni.

Az egyik vetítésen aztán sikerült valami egészen furcsa moziszituációba botlani.

A program, amire beültem egy válogatás volt a korai cseh kísérleti filmekből, mondanom sem kell a lépcsőn is ültek a teremben, annyian voltak, mint valami Toldi mozis bulin.

Az első film Alexander Hammid 1930-ban készült Aimless Walk című városfilmje volt, amit – mivel némafilmről van szó – teljesen némán vetítettek. Hammid gyönyörűen fényképezett etűdje egy dinamikus montázzsal kezdődik: egy villamoson utazunk, az elsuhanó táj és az egymással párhuzamosan szaladó sínek absztrakt képsorrá állnak össze.

(Trivia: emigrációja után Hammid fényképezte Maya Deren korszakalkotó avantgárd filmjét, az 1943-as Délután szövevényeit.)

Sajnos nem kópiáról ment a film, de így is izgalmas érzés volt egy tömött moziteremben nézni a flesst. Aztán egyszer csak valami új elem is megjelent a filmben:

egy kutya lihegése kezdett el egyre erősödni, pont a rohanó villamos tempójában.

Néhány másodperc kellett ahhoz, hogy realizáljam:

a lihegés nem a film része. A lihegés a teremből jött.

Valamelyik cseh hipszter úgy gondolta, hogy az eb illedelmes öregúrként fog végigülni egy kajától és sörtől bűzlő emberekkel telt moziteremben egy másfél órás kísérleti filmes blokkot. Tévedett, mindenki nagy örömére.

A kutya lihegése eleinte pont abban a ritmusban erősödött, ahogy a villamos gyorsított a filmen: az eb öntudatlanul is egy performansz alkotója lett. Sőt, egy ponton a kutya (nagyobb testű, boxer vagy valami vizsla lehetett) elkezdte intenzíven csóválni a farkát, ami ütemes dobolást eredményezett.

Most már a dobolás és a lihegés együtt lüktetett az örvénylő képekkel.

Ráadásul a válogatás alapmotívuma a szürrealizmus volt: a szürrealizmus poétikája olyan erővel manifesztálódott ebben a spontán állati-emberi műalkotásban, mintha a Bolygó kapitánya tört volna elő a föld alól. És a történetnek itt még nem volt vége.

Mert egy ponton egy csecsemő is beszállt a performanszba: valamelyik vagány apuka egy maximum fél éves gyerekkel és babakocsival ült be a vászon alá. A kutya hallatán a gyerkőc hangosan elkezdett gügyögni, az eb a terem végéből erre még hangosabban kezdett lihegni.

Ez már inkább valami amerikai focis élőközvetítés álomszerű paródiájára emlékeztetett.

Valaki a humoránál volt és felcsaholt, a kutya erre nyüszíteni kezdett, a gyerek a sírás határán motyogott, ekkor már a film közepénél jártunk, Hammid  filmje boldogan pergett tovább és itta magába az akusztikai hatásokat, a közönség már másodpercenként röhögött fel hangosan.

Ám egy ponton a gazdi kivitte az állatot, az apuka is kitolta a gyereket a babakocsival: a közönség hálásan megtapsolta az előadókat, soha nem volt még ennyire avantgárd egyetlen avantgárd vetítés sem.

Címkék: kutya