5 ok, amiért szerettem az Aljas nyolcast

Lichter Péter

2016/01/08

Ez egy nemkritika a Tarantino-filmről.

Az alábbi okok miatt szerettem az Aljas nyolcast:

– Végre kibukott a szög a zsákból: Tarantino megcsinálta az esszenciális Tarantino-filmet, ami tulajdonképpen egy színdarab. Egy helyszín, 5 felvonás, 3 óra

  akár a Katonában is elő lehetne adni, kábé így, ahogy van. (Vagyis könnyebb lenne színpadra adaptálni ezt a filmet, mint a Harry Potter-könyvekből forgatókönyvet írni.)

– Zene: nem tudom, hogy komolyabban leesett-e ez bárkinek, de Tarantino életében először eredeti filmzenét használt, vagyis ZENESZERZŐVEL dolgozott. (Nem is akárkivel.) Ez nagy dolog nála, komoly váltás: ezzel sikerült elkerülni a Django

(engem kimondottan fárasztó) hip-hop vagánykodós anakronizmusát.

– A hossz: igen, hosszú, lassú mint az állat, de valahogy jót tesz neki. Az itt és most élmény adja:

ez a film Tarantino Sátántangója.

– Képek: szépek. (Mondjuk felőlem iPhone 5-re is forgathatták volna, ettől még egy színházi közvetítés marad, amivel persze semmi baj nincs.)

operatőr: Robert Richardson

– És a lényeg: a színészek. Tarantino egy casting zseni, sőt, „A” casting-zseni, ez majdnem mindegyik filmjéből egyértelműen kiderül. Jennifer Jason Leigh-ről tudtam, hogy jó, de hogy ennyire frankó lenne, azt nem. Samuel L. Jackson is szuper.

Mindenki szuper. Igen, le merem írni, még Channing Tatum is szuper. (Talán Tim Roth szürke egy kicsit.)

UPDATE

+1: Végre valaki megfilmesítette a „gyilkosos” játékot, tudjátok, azt a szemlehunyós társasjátékot, ahol érvekkel meg ellenérvekkel kell lebuktatni azt asztaltársaság gyilkosait.

Címkék: Aljas nyolcas