A részeg Orson Welles és a reklám színeváltozása

Jankovics Márton

2014/09/30

Ha Beethoven a zene Mozartja, akkor Welles a benyomott haknik Aranypolgárja!

Biztos sokan vagytok úgy vele – ahogy én is egészen mostanáig -, hogy nem létezhet szórakoztatóbb piareklámos hakni, mint Az elveszett jelentés whiskys jelenete Bill Murrayvel. Nos, akik így gondolják, alaposan tévednek. Nem számolnak ugyanis a lefőzhetetlen Orson Wellesszel, aki természetesen már 1979-ben kimaxolta ezt a műfajt is.

De hát mi mást is vártunk a fenegyerekek kölyökképű enfant terrible-jétől? Vagyis attól az embertől, aki már huszonévesen képes volt halálra rémíteni Amerikát egy ártatlan kis rádiójátékkal, majd első filmjével örökre bebetonozta helyét a fimtörténeti toplisták dobogóján?

Pont ő ne tudna pillanatok alatt szenzációs performansszá – mi több, önreflektív remekművé – alakítani egy reklámforgatást?

Már maga a Paul Masson borához készült szpot is figyelmet érdemel, hisz Welles itt is görbetükröt tart eltévelyedett korának.

Figyeljük csak meg azokat a 00:18-00:20 közötti rutinos puskázásokat! Ezek a gyors félrepillantások pusztán a felületes szemlélő számára tűnnek a felkészületlenség, vagy a pocsolyarészegség nyilvánvaló tüneteinek. Ha mélyebbre ásunk az alkotás jelentésrétegeibe, rájövünk, hogy mindez nem más, mint kíméletlen szembesítés, avagy: szépséges látszatokból épülő árnyékvilágunk platóni leleplezése. Ahogy a legnagyobbak, természetesen Welles is belülről bomlaszt. Először teljes súlyával alámerül a fogyasztói társadalom feneketlen szennyvíztározójában, hogy aztán egyetlen pillantásával feje tetejére állítsa az egészet. Rávilágít, hogy vágyaink sokszor nem is a sajátjaink, hisz valójában a képkivágaton kívül uralkodó ismeretlen és fenyegető hatalmak plántáják belénk őket – még ha mi nem is tudunk róla. Innen pedig már csak egy lépés a szabad akarat meglérdőjelezése, mely szabadság egyedül az efféle önreflektív gegek rezervátumában őrizhető meg manipulatív világunkban.

Kis elemzés után kiderül tehát, hogy ami első pillantásra egy becsiccsentett filmlegenda kétségbeesett puskázásának tűnik, az igazából a reklám és egyben a fogyasztói kultúra színeváltozása.

És ha azt hinnénk, hogy ezt már nem lehet überelni, akkor itt van egy rövid werkfilm ugyanennek a reklámsorozatnak a forgatásáról, ahol a mester végletekig viszi a műfajt. Itt ugyanis nem éri be az iménti kikacsintásokkal vagy kifinomult gegekkel, hanem egy szempillantás alatt olyan totális szürrealista abszurd színházat teremt a jelenetből, hogy Samuel Beckett adja a másikat. Az első 15 másodperc dermesztő csendélete, a németalföldi stílusú gyümölcsöstállal, a mozdulatlanságba merevedett kispolgári párocskával, valamint a kamerába mélységes egzisztencialista közönnyel belerévedő Wellesszel… hát, tényleg csak a filmtörténet legkatartikusabb jeleneteihez mérhető. A szándékosan kiprovokált jelenetvariációk pedig, azon túl, hogy megelőlegezik A lé meg a Lola-típusú filmek narratív játékait, egyben szélesre tárják az értelmezési tartományt, ismét a maguk hátborzongató meztelenségében mutatva be korunk repetitív, sehova sem vezető fogyasztói rítusait:

Címkék: orson welles, reklám