cage4

INTERJÚ

Nicolas Cage nem bánja, ha utáljuk

Jankovics Márton

2014/10/28

Nála ugyanis a ripacskodás is része az útkeresésnek.

Ha van az internetes mémkultúrának királya, akkor az nem lehet más, mint Chuck Norris. De ne feledjük, hogy a texasi kopó sarkában rögtön ott lohol Nicolas Cage, aki nem csak sajátos hajkölteményeivel képes lázba hozni a világháló népét, hanem világbajnok ripacskodásaival is. Kultfilmekben dolgozott Coenékkel, Lynch-csel, vagy épp John Woo-val, még  az Oscart is megkapta, mára mégis bődületes mélyrepüléseiről híres. Mikor azonban azt hinnénk, hogy örökre magára zárta a Zs-kategória ajtaját, akkor újra és újra előrukkol egy komolyan vehető filmmel. Így volt ez Werner Herzog Mocskos zsarujával, éa a tavalyi Joe-val is. Vajon honnan jön ez az ellentmondás? Erre maga a színész adja meg a válaszokat:

Mr. Cage, miért változtatta meg a nevét annak idején?

Újra fel kellett találnom magam. Ugyan még mindig Nicolas Coppolaként vagyok anyakönyvezve, de valójában Nicolas Cage vagyok.

Persze szeretem a családom, és nagyra tartom mindazt, amit elértek, de fiatal színészként folyton fölöttem rám telepedett ez az örökség, ahányszor csak besétáltam egy casting irodába. Hatalmas nyomást jelentett ez a név, miközben nekem a karakterre és a meghallgatásra kellett koncentrálnom. A névváltoztatás után teljesen felszabadultam, így egyből könnyebben ment az ilyesmi. Megadta a lehetőséget, hogy azzá váljak, aminek megálmodtam magam.

cage1

Vicces, hogy felszabadulásról beszél, miközben épp a Cage nevet választotta (A ‘Cage’ angolul ‘ketrec’-et jelent, a szerk.)

Tényleg ironikus, ebbe eddig még bele sem gondoltam. Igazából csak egy különleges, de egyszerű nevet kerestem, amire az emberek emlékezni fognak, mert rövid és egzotikus. Tom Cruise is megváltoztatta a nevét, vele ugye együtt futottunk be annak idején. Na meg rajongtam John Cage-ért, az avantgarde zeneszerzőért. Úgy gondoltam, izgalmas, ha megvan mindkét rész az életemben: a popcorn-oldal is, meg a mélyebb gondolati síkok is.

Roger Ebert egyszer rettenthetetlen színésznek nevezte önt, akit nem érdekel, ha a közönség ripacsnak tartja.

Lehet egy alakítást a paraméterei alapján méricskélni, hogy épp szétfeszíti-e a bevett kereteket vagy épp baromi teátrális – ám ha megvan mögötte az érzelmi tartalom – ha így is meg tudod őrizni az érzést – akkor bármit végigvihetsz. Nem én vagyok az első, aki ezt teszi. Eléggé hasonló volt a helyzet a 30-as években.

Vegyük csak Cagney-t! Valószerű volt? Egyáltalán nem. Hiteles volt? Nagyon is.

cage6

És hogy éri el ezt a lelkiállapotot a forgatás helyszínén?

Egy nemrég készült filmben például volt egy négyoldalas jelenetem, ahol egy viperát kellett megfognom. Szereztek egy olyan kígyót, aminek nem volt mérge, de én ezt mondtam: “Tudjátok mit, szerintem bevállalósnak kell lennünk, és ide egy igazi kígyó kell.” Erre persze kérdezték, hogy “Minek?”, mire én azt feleltem, hogy “ez egy fontos jelenet, és a kígyó segítene abban, hogy ellazuljak.”

Ellazulni? Most komolyan?

Azok közé tartozom, akiket megnyugtat, ha kaszkadőrjeleneteket csinálnak, vagy megisznak egy bödön kávét. Mindez a kreativitás terén is sokat nyújt számomra – segít megőrizni a koncentrációt a helyszínen is. Így ugyanis nem kell színészkedned.

Ha sikerül a szerep velejéig hatolnod, és a pillanatban létezned, valami egészen varázslatos dolog jön létre.

cage2

Mit üzen azoknak, akik kritizálják stílusát és ripacsnak nevezik?

Nem mindenki értékeli, amit csinálok, de épp ez adja a kihívás szépségét: ragaszkodnod kell a meggyőződéseidhez. Ha valaki valami egyedit vagy eredetit művel, nagy valószínűséggel nekiesnek. Edvard Munch, Sztravinszkij – sok példaképem kapott kemény támadásokat, amiért el mert térni a közízléstől. Ők is új ösvényeket kerestek.

De mi a helyzet, ha a kritikusoknak van igaza?

Van olyan, hogy rossz az alakítás – mikor hiányzik belőle az őszinte érzés, és nem működik a dolog. Máskor meg valami olyanért kritizálnak, ami nagyon is rendben van – már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy gondolkodásra sarkall másokat.

Nem mindig az a legjobb, ha szeretnek. Olykor jó, ha utálnak, mert ez azt jelenti, hogy a bőrük alá mászott, amit mutattál nekik.

És melyik alakítás mászott utoljára az ön bőre alá?

Joaqin Phoenixé a The Masterből. Egyszerűen imádtam. Szerintem ez a legeredetibb, legkönyörtelenebb alakítás, amit valaha láttam.  Senki más nem fogható hozzá. Amúgy Aaron Johnson is kiváló. Szerencsés vagyok, hogy ezekkel a fickókkal én magam is dolgozhattam, hisz ők kérlelhetetlenül járják a saját útjukat.

cagegif

Szintén volt szerencséje számos nagyszerű rendezővel dolgozni, mint a Coen fivérek, David Lynch, vagy Werner Herzog. Ez is tudatos döntés eredménye?

Miután megnéztem a Véresen egyszerűt, mindenképp együtt akartam dolgozni Coenékkel, és vagy tíz meghallgatásra kellett elmennem az Arizónai ördögfiókához. Werner pedig váratlan áldásként toppant be az életembe, mert épp akkoriban találkoztunk mikor kissé összezavartam a közönséget a szerepválasztásaimmal, ám ő lehetőséget adott, hogy visszatérjek a gyökereimhez; vagyis a független filmezéshez.

Összezavarni a közönséget a szerepekkel? Tehát mégis érdekli, mit gondolnak magáról az emberek?

Csak azt akarom, hogy értsék, miről van szó: mindez tervezett, tudatos, ami azért történik, mert én így akarom. Nem arról van szó, hogy egyszerűen nem válogatok. Hisz épp azáltal választok, hogy nem válogatok.

(Fordította és szerkesztette: J. M.)

(A szöveg az alábbi interjú rövidített változata)