„A Rémálom az Elm utcában megtekintése után megkértem nagymamámat, hogy kössön nekem egy fekete-piros csíkos pulóvert”

Sepsi László

2015/08/31

Augusztus 30-án, Los Angeles-i otthonában elhunyt Wes Craven. 76 éves volt, agytumorral küzdött.

Tizennégy lehettem, amikor a Rémálom az Elm utcában első részének megtekintése után megkértem nagymamámat, hogy kössön nekem egy fekete-piros csíkos pulóvert. Radikálisan fekete korszakomat éltem, így Nagyi örült a lehetőségnek, hogy adhat rám némi színt. A ruhadarab hónapok múltán elkészült, vastag fonálból horgolták télvíz idejére, másfélszer beleférhettem volna, és az osztálytermi radiátor mellett ülve legalább három kilót kiizzadtam benne. A folyosón olykor megállítottak, hogy király a pulcsim, de keveseknek jutott eszébe, hogy milyen szent ereklye az, amiben hűs verejtékcsíkot húzva vonszolom magam fölfelé a lépcsősoron. Ha tudták is, ki az a Freddy, azt már nem, hogy ki az a Wes Craven.

Fontolgattam, hogy legközelebb Sikoly-maszkot kérek karácsonyra, és örökre megtanítom nekik a nevet.

Craven a horror hetvenes években indult „nagy generációjának” meghatározó alakja, az erőszakossága és nihilizmusa miatt botrányokkal övezett Az utolsó ház balra (1972) és hasonlóképp kietlen úton járó A sziklák szeme (1977) önmagukban elegendőek lennének ahhoz, hogy író-rendezőjüket a műfaj megkerülhetetlen figurájaként emlegessük. De a következő évtizedekben Craven még kétszer csinált kisebb forradalmat a zsánerben.

Az 1984-es Rémálom az Elm utcában új szemléletmódot hozott a lassan kifulladó korabeli slasherfilmbe, Freddy Krueger pengeujjú álommanójával ikont és kultuszt teremtett, hogy megannyi folytatás után az Új rémálom (1994) a posztmodern horror 8 és ½-jeként zárja a szériát.

Az ezt követő Sikoly-sorozattal Craven másodjára revitalizálta a kilencvenes években tetszhalott műfajt, a sűrű utalásháló és az elmés dialógusok azt az öntudatos, rajongói pastiche-t ültették át a slasherfilmbe, amivel pár évvel korábban Quentin Tarantino forgatta fel az évtized tömegfilmjének esztétikáját.

Bár akadt rá példa, mint az 1999-es A szív dallamai, Wes Craven ritkán lépett ki a horror vonzáskörzetéből. Ahogy ő fogalmazott: „Nincs vele bajom, hogy filmjeim legjavának horrorfilmnek kell lennie. Ha kalickában tartott madár vagyok, akkor a legjobb dalomat fogom énekelni, amit csak tudok.” Fél évszázadon átívelő munkássága a kalicka ellenére is változatos életművet eredményezett, és Wes Craven azok közé a rendezők közé tartozott, akinek kevésbé sikerült filmjeiben is akadt legalább egy emlékezetes kép, egy sokkolóan bizarr ötlet vagy egy idézhető pillanat – a garancia a halhatatlanságra.

És én ma délután talán megkeresem azt a csíkos pulóvert.

Címkék: RIP, Wes Craven