Miközben az idei Oscar-szezon egyik potenciális befutója a némafilmkorszak megidézésével állít emlékművet a mozimágiának, a lassan irányzattá növekedett neoexploitation – amely bizonyos értelemben soha nem is szólt másról, mint a mozi imádatáról, habár képviselői érezhetően jobban húznak a szakadó szalag és a fedetlen keblek, mint a régimódi glamour felé – már tavaly kitermelte saját különbejáratú siratóénekét.

Január 27-én este utoljára látható nyilvános vetítésen az utóbbi évek egyik legjobb mexikói horrorja, a Vagyunk, akik vagyunk. A Magyarhangya és a Sirály rövidfilmekkel, kerekasztal-beszélgetéssel és Plastic Heaven koncerttel vár mindenkit, aki pótolná, újranézné vagy csak beszélgetne róla.
Részletek lentebb.

A golyó és a Kétségbeesés egyértelmű bukása után Mick Garris az itthon Tóparti kísértetek címmel megjelent regény adaptálásakor az aranykorát mintegy két évtizede élt 4-6 órás minisorozat-formátumhoz nyúlt vissza. A forma papíron remek ötlet, hiszen a Bag of Bones nem igényel drága vizuális effektusokat, ahogy az ugyancsak monstre játékidővel tévére átültetett és az olcsó digitális trükköket igencsak megsínylő Rémkoppantók vagy a Végítélet, de ettől még a hétszáz oldalnyi csikorgó dramaturgiával és markáns szubjektivitással elmesélt, kissé túlírt kísértettörténetből végül Garrisnek annyira sem sikerült nézhető filmet kovácsolnia, mint amennyire ezt az alapanyag indokolná.

A legenda szerint 2009 januárjában a Sundance Filmfesztivál területén leparkolt egy kitömött madarakkal díszített furgon, oldalain a „BIDEMIC.COM” és a „WHY DID THE EAGLES AND VULTURES ATTACKED?” hibásan felfestett felirataival, benne pedig a szórólapokat osztogató James Nguyen direktorral, aki nem volt hajlandó beletörődni a fesztivál döntésébe, miszerint filmjét nem vették fel a programba. Ezért a környéken kibérelt egy filmszínházat, majd saját szervezésben tartotta meg a Birdemic – Shock and Terror első bemutatóját, ahonnét a szájhagyomány a legnagyobb horrorfilmekkel foglalkozó weboldalakig vitte az író-rendező-operatőr által „egyedülálló thriller-románcként” definiált film hírét. A 2010-es premiert már a Bloody-Disgusting! szponzorálta, az idei DVD és Blu-Ray kiadások mögött az exploitationre és kultfilmekre specializálódott Severin Films (Emanuelle-sorozat, Santa Sangre, The Inglorious Bastards) áll, Nguyent pedig a trashfilm olyan klasszikusaival emlegetik egy lapon, mint Ed Wood, Larry Buchanan vagy Tommy Wiseau, miközben a filmjét illető rajongói spekulációk egy dilettáns vakszerencséjétől a szándékos médiahekk feltételezéséig terjednek.

Az olasz fantasztikus műfajfilm (sci-fi, horror, fantasy) a 80-as évek második felére válságba jutott: Mario Bava és Argento munkái a hatvanas-hetvenes években Amerikára is visszahatottak, de a nyolcvanas évek végétől már csak elvétve készültek a fantasztikum műfaji nagyformájába tartozó sikerfilmek Itáliában. Amitől Amerikában a televízió elterjedésekor tartottak, Olaszországban ekkor következett be, a TV legyőzte a mozit a nézők figyelméért folytatott csatában, olyan rendezők voltak kénytelenek tévének dolgozni, mint Deodato, Soavi és Lamberto Bava. Az itáliai fantasztikus műfajfilm sorsát Lucio Fulci karrierje példázza legjobban: a hetvenes években remekművek sorát készítő mesterrendező a nyolcvanas évektől egyre kisebb költségvetésből dolgozott, látványosan trash minőségű munkák kerültek ki a keze alól, 1989-ben pedig televíziós projekthez írt alá. A Reteitalia csatorna felkérte őt és a szintén veterán Umberto Lenzit két-két horrorfilm megrendezésére „Doomed Houses”, azaz “elátkozott házak” jeligével. A fantasztikus film a tévében sem tudott gyökeret verni: ahogy az a két horroristától várható volt, filmjeik olyannyira felkavarónak bizonyultak, hogy nem kerültek adásba.
A filmek angol szinkronnal láthatóak.

A high conceptet tekintve a Deadgirl sztorija hamisítatlan torture porn alapanyag: két tizenéves srác egy fémasztalhoz láncolt meztelen lányt talál egy elhagyatott kórház alagsorában, akin hamarosan a környék összes white trash huligánja elkezdi kiélni nemi és egyéb vágyait. A sztori első csavarja, hogy a lány élőhalott – néhány rohadó sebtől eltekintve hosszú távon a legdurvább beavatkozás sem tesz kárt benne; a második, hogy az alkotókat annyira sem érdekli a testhorror, mint A szomszéd lány minden szempontból visszafogott adaptációjának stábját. A Deadgirl ezáltal gore-fesztiválokra szánt zombipornóból egyszerre melankolikus és nihlista coming-of-age történetté teljesedik, amelyben mintha Larry Clark aktualizálta volna Jack Ketchum említett regényét, néhány zombival piacképesebbé téve azt.

Kiszámítható mederben folytatva a John W. Campbell Ki van odakint? című novellájában megteremtett kreatúra életciklusát, a „dolog” nagyjából harminc évvel legutóbbi tombolása után visszatért a mozivásznakra. Az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. Eric Heisserer forgatókönyvéből dolgozott, aki a Rémálom az Elm utcában újrájában már próbálkozott egy horrorklasszikus aktualizálásával, és A dologban szinte ugyanazokat a hibákat követi el, mint Freddy Krueger feltámasztásakor: egyszerre próbál tisztelegni az eredeti előtt, de mégsem alárendelődni annak, így a végeredmény újfent leginkább egy nagyköltségvetésű fan-made mozira emlékeztet, ahol sem a rajongók kiszolgálása, sem pedig az alapmű innovatív újragondolása nem jár sikerrel.

A hivatkozási ponttá vált A texasi láncfűrészes mészárlás csontzenéje egészen Indonéziáig elhallatszódott, a The Mo Brothers-re keresztelt alkotópáros előbb rövidfilm, később egészestés darab formájában tisztelgett Tobe Hooper legendás horrorfilmje előtt. Nem hivatalos remake-jükben bosszantóan együgyű áldozati bárányok tereltetnek a vágóhídra, míg a mészáros indonéz család a természetfeletti csavarjával íródik felül az isten háta mögötti jenki famíliához képest. Tobzódunk ugyan a gore-ban, ám karakterábrázolási banalitások miatt – nem szándékoltan, de – komikus pillanatok tompítanak a slasher szúró- és vágófegyvereinek élén.

Elejét véve a franchise- és remake-orientált hollywoodi trendeket övező fanyalgásnak, A majmok bolygója: Lázadás és a Frászkarika nyári meglepetésfilmjei idén újfent bizonyították, hogy a történetek újramondásának évezredes hagyománya még a mostanában nem éppen innovatív hozzáállásával fémjelzett álomgyári gépezeten belül is képes minden szempontból izgalmas újramondott meséket termelni – függetlenül attól, hogy a nagy számok törvényének megfelelően kontár mesemondókra is bőven akadt példa, kezdve rögtön a közelmúltból  A lány és farkas igen kevés erényt felmutató torzójával. De Tom Holland 1985-ös vámpírfilmjének aktuálissá válását nem csupán az utóbbi évek vámpírdömpingje jelezte: a Disturbia sikerével a tiniközönségre szabott Hátsó ablak-variáns koncepciója már bizonyította életképességét, az idei Frászkarika-remake előtt három évvel pedig a Ne kiálts vérfarkast! képében ugyanezen történet farkasemberes verziója rémisztgette a tévénézőket, megelőlegezve a horror-olvasat újbóli feltűnését a fősodorban. Ám Brenton Spencer nemhivatalos remake-je a fentieken és Kevin Sorbo (Herkules) színészi kvalitásainak kiemelésén túl számos egyéb izgalmat is tartogat.
A film magyar szinkronnal látható.

Mick Garris és a Showtime horror-antológiája, a legnevesebb horror-írók és rendezők nevével fémjelzett Masters of Horror csupán két évadot ért meg, és összességében alulmaradt a várakozásokkal szemben, ennek ellenére született néhány emlékezetes opus az ambíciózus projektből. A legsikerültebbnek talán az ázsiai horrort egyedül képviselő japán enfant terrible, Takashi Miike Imprint ( kb. lenyomat, bevésődés) c. epizódja nevezhető. A horror mint műfaj célja (többek között) a befogadó minél teljesebb kiborítása, és noha Miike saját bevallása szerint igyekezett finoman bánni az amerikai tévénézőkkel, az Imprint még műfaji viszonylatban is olyannyira felkavarónak bizonyult, hogy a Showtime végül nem engedte adásba.
Az epizód magyar felirattal látható, de csak erős gyomrú és tizennyolc év feletti olvasóinknak ajánljuk.