Ebben a félévben a Prizma aktív részvételével folytatódik a Magyarhangya és az Odeon Lloyd Mozi Pszichológia Filmklubja. Első alkalommal Alexis Dos Santos Bevetetlen ágyak című filmje látható, február 17-én, este nyolc órától. Részletek lentebb.

Miközben az idei Oscar-szezon egyik potenciális befutója a némafilmkorszak megidézésével állít emlékművet a mozimágiának, a lassan irányzattá növekedett neoexploitation – amely bizonyos értelemben soha nem is szólt másról, mint a mozi imádatáról, habár képviselői érezhetően jobban húznak a szakadó szalag és a fedetlen keblek, mint a régimódi glamour felé – már tavaly kitermelte saját különbejáratú siratóénekét.

Hasonlóan a tavaly mozikba került A dolog-remake-hez, A tetovált lány idei újrája is minden benne rejlő potenciál ellenére elsősorban középszerűségben jeleskedik. A remake intézményét övező némiképp értelmetlen általános ellenérzésektől függetlenül mindkét moziban benne rejlett egy számos irányba megnyitható alapszöveg ihletett és izgalmas újramondásának lehetősége, de az alkotók egyik esetben sem vállalták a már kanonizált forrásanyag apró variációknál merészebb megdolgozását. Az amerikai A tetovált lány ebből a szempontból azért lehet nagyobb csalódás, mert a filmet övező hype éppen Fincher egyéni vízióját ígérte – de a végeredmény sem egyéninek, sem víziónak nem nevezhető.

A héten került a magyar mozikba a Martha Marcy May Marlene sokat méltatott függetlenfilmje, aminek kapcsán összeszedegettük a legemlékezetesebb mozikat szektákról, kommunákról és egyéb baráti társaságokról. Charlie Mansontól Lars Von Trierig, a legkultikusabbak, legijesztőbbek, legdrogosabbak és legbizarrabbak, akiknek listájához természetesen várjuk a saját kedvenceket hiányoló kiegészítéseket mindenkitől.

A high conceptet tekintve a Deadgirl sztorija hamisítatlan torture porn alapanyag: két tizenéves srác egy fémasztalhoz láncolt meztelen lányt talál egy elhagyatott kórház alagsorában, akin hamarosan a környék összes white trash huligánja elkezdi kiélni nemi és egyéb vágyait. A sztori első csavarja, hogy a lány élőhalott – néhány rohadó sebtől eltekintve hosszú távon a legdurvább beavatkozás sem tesz kárt benne; a második, hogy az alkotókat annyira sem érdekli a testhorror, mint A szomszéd lány minden szempontból visszafogott adaptációjának stábját. A Deadgirl ezáltal gore-fesztiválokra szánt zombipornóból egyszerre melankolikus és nihlista coming-of-age történetté teljesedik, amelyben mintha Larry Clark aktualizálta volna Jack Ketchum említett regényét, néhány zombival piacképesebbé téve azt.

A non-narratív filmművészet egyik legnagyobb hatású, több mint háromszáz alkotást számláló életművét hagyta ránk Stan Brakhage, aki egész életében (1933-2003) következetesen kutatta a filmforma és az érzékelés határait.
A szöveg eredetileg a Prizma első számában jelent meg.

A websorozatokat az utóbbi pár évben egyaránt kikiáltották radikálisan új, az internet adta lehetőségeket kihasználó szórakoztatási formának, és a reklám altípusának is. Az online mozgóképes tartalomszolgáltatás nem rendelkezik bejáratott modellel arra, hogy a profitból és a szerzői jogokból részesüljenek az alkotók, a nagyobb darabok gyakran beépülnek a hagyományos forgalmazási struktúrába és DVD-formátumban, játékfilmmé összefűzve, vagy a részek hosszát átalakítva tévécsatornák műsorfolyamában kerülnek „értékesítésre”. Ugyanakkor éppen ebből a tulajdonságukból adódóan szolgáltatnak terepet azoknak a lelkes, félamatőr filmkészítőknek, akik olcsón, tehát viszonylag kevés kockázattal el szeretnének jutni a közönségükhöz, és mindenáron ki akarják próbálni saját elképzeléseiket a gyakorlatban.

Cunningham munkáiban a test jelentése újszerű minőséget nyer a másítás technikája révén. Degenerációkat, összezavart és elbizonytalanított szexualitást teremt; a sötétség és az izommozgások sajátos kapcsolata által a zenei test ismeretlen jelentését tárja fel. Mindezekkel ajánlatot tesz a test és tudat problémájának meghaladására. Idéz Cronenberg munkáiból, más megvilágításba helyezve azokat.
A szöveg eredetileg a Prizma első számában jelent meg, melynek anyagai hamarosan kivétel nélkül olvashatóak lesznek az archívumban.

Mick Garris és a Showtime horror-antológiája, a legnevesebb horror-írók és rendezők nevével fémjelzett Masters of Horror csupán két évadot ért meg, és összességében alulmaradt a várakozásokkal szemben, ennek ellenére született néhány emlékezetes opus az ambíciózus projektből. A legsikerültebbnek talán az ázsiai horrort egyedül képviselő japán enfant terrible, Takashi Miike Imprint ( kb. lenyomat, bevésődés) c. epizódja nevezhető. A horror mint műfaj célja (többek között) a befogadó minél teljesebb kiborítása, és noha Miike saját bevallása szerint igyekezett finoman bánni az amerikai tévénézőkkel, az Imprint még műfaji viszonylatban is olyannyira felkavarónak bizonyult, hogy a Showtime végül nem engedte adásba.
Az epizód magyar felirattal látható, de csak erős gyomrú és tizennyolc év feletti olvasóinknak ajánljuk.

Sokszor igen nehéz meghúzni a gondolatdús tabusértés és a botrányszomjas öncélúság közti határt. Gaspar Noé e tekintetben már a Visszafordíthatatlannal vékony jégen táncolt, de az inverzbe fordított narratívát könnyedén olvashattuk erőszakellenes pamfletnek is, amely az értékvesztés stációinak végigjárásával a materiális nyomorúságon felülemelkedő, tiszta szerelem mellett horgonyoz le. A provokátor legutóbb mélyebb vizekre evezett, 15 évig dédelgetett művét álmodta vászonra: a Hirtelen az üresség a 2009-es Cannes-i Filmfesztiválon debütált, ám Noé és stábja még a bemutatót követően is folyamatosan igazított rajta, így aztán a rangos filmmustrákon több különböző változata is keringett a darabnak. És hála a látványos előéletnek, a jellemzően kényes témaválasztásnak, a fesztiválkörút korbácsolta hullámoknak, Noé moziját most is felitta a közönség. Pedig a polgárpukkasztás egyik legnagyobb élő mestere ezúttal egyértelműen áthágja azt a bizonyos határt.