A golyó és a Kétségbeesés egyértelmű bukása után Mick Garris az itthon Tóparti kísértetek címmel megjelent regény adaptálásakor az aranykorát mintegy két évtizede élt 4-6 órás minisorozat-formátumhoz nyúlt vissza. A forma papíron remek ötlet, hiszen a Bag of Bones nem igényel drága vizuális effektusokat, ahogy az ugyancsak monstre játékidővel tévére átültetett és az olcsó digitális trükköket igencsak megsínylő Rémkoppantók vagy a Végítélet, de ettől még a hétszáz oldalnyi csikorgó dramaturgiával és markáns szubjektivitással elmesélt, kissé túlírt kísértettörténetből végül Garrisnek annyira sem sikerült nézhető filmet kovácsolnia, mint amennyire ezt az alapanyag indokolná.

Az olasz fantasztikus műfajfilm (sci-fi, horror, fantasy) a 80-as évek második felére válságba jutott: Mario Bava és Argento munkái a hatvanas-hetvenes években Amerikára is visszahatottak, de a nyolcvanas évek végétől már csak elvétve készültek a fantasztikum műfaji nagyformájába tartozó sikerfilmek Itáliában. Amitől Amerikában a televízió elterjedésekor tartottak, Olaszországban ekkor következett be, a TV legyőzte a mozit a nézők figyelméért folytatott csatában, olyan rendezők voltak kénytelenek tévének dolgozni, mint Deodato, Soavi és Lamberto Bava. Az itáliai fantasztikus műfajfilm sorsát Lucio Fulci karrierje példázza legjobban: a hetvenes években remekművek sorát készítő mesterrendező a nyolcvanas évektől egyre kisebb költségvetésből dolgozott, látványosan trash minőségű munkák kerültek ki a keze alól, 1989-ben pedig televíziós projekthez írt alá. A Reteitalia csatorna felkérte őt és a szintén veterán Umberto Lenzit két-két horrorfilm megrendezésére „Doomed Houses”, azaz “elátkozott házak” jeligével. A fantasztikus film a tévében sem tudott gyökeret verni: ahogy az a két horroristától várható volt, filmjeik olyannyira felkavarónak bizonyultak, hogy nem kerültek adásba.
A filmek angol szinkronnal láthatóak.

Az utóbbi években kitenyésztett western-hibridek egyik alapsajátossága, hogy a vadnyugati közegbe beemelt idegen testek – főképp szó szerinti értelemben, lásd a High Plains Invaders vagy a Cowboyok és űrlények példáját – szinte azonnal ki is lökődnek, mondhatni vegyület helyett keveréket hozva létre, ahol ugyanabban a babzsákban lötyögnek a két műfaj motívumai, de érdemi reakció mégsem jön létre köztük. A western és a fantasztikum összeházasítására tett izgalmas, és az említetteknél valamivel sikeresebb kísérlet az iparosmunkák és az erős társadalmi elkötelezettséggel felvértezett szerzői filmek között oszcilláló Uli Edel (Christiane F, A Baader-Meinhof csoport) és a hetvenes években Peckinpah körül háttéremberként sündörgő, azóta pedig főképp western-alapú tévéfilmekben utazó Gordon T. Dawson (A pap, a kurtizán és a magányos hős, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!) bő tíz éves közös munkája is, akiknek a western és a keresztény fantasy összeházasításában olyan válogatott B-szériás rosszarcúak segédkeztek, mint Eric Roberts, Randy Quaid és Peter Stormare.
A film angol felirattal látható.

Elejét véve a franchise- és remake-orientált hollywoodi trendeket övező fanyalgásnak, A majmok bolygója: Lázadás és a Frászkarika nyári meglepetésfilmjei idén újfent bizonyították, hogy a történetek újramondásának évezredes hagyománya még a mostanában nem éppen innovatív hozzáállásával fémjelzett álomgyári gépezeten belül is képes minden szempontból izgalmas újramondott meséket termelni – függetlenül attól, hogy a nagy számok törvényének megfelelően kontár mesemondókra is bőven akadt példa, kezdve rögtön a közelmúltból  A lány és farkas igen kevés erényt felmutató torzójával. De Tom Holland 1985-ös vámpírfilmjének aktuálissá válását nem csupán az utóbbi évek vámpírdömpingje jelezte: a Disturbia sikerével a tiniközönségre szabott Hátsó ablak-variáns koncepciója már bizonyította életképességét, az idei Frászkarika-remake előtt három évvel pedig a Ne kiálts vérfarkast! képében ugyanezen történet farkasemberes verziója rémisztgette a tévénézőket, megelőlegezve a horror-olvasat újbóli feltűnését a fősodorban. Ám Brenton Spencer nemhivatalos remake-je a fentieken és Kevin Sorbo (Herkules) színészi kvalitásainak kiemelésén túl számos egyéb izgalmat is tartogat.
A film magyar szinkronnal látható.

Mick Garris és a Showtime horror-antológiája, a legnevesebb horror-írók és rendezők nevével fémjelzett Masters of Horror csupán két évadot ért meg, és összességében alulmaradt a várakozásokkal szemben, ennek ellenére született néhány emlékezetes opus az ambíciózus projektből. A legsikerültebbnek talán az ázsiai horrort egyedül képviselő japán enfant terrible, Takashi Miike Imprint ( kb. lenyomat, bevésődés) c. epizódja nevezhető. A horror mint műfaj célja (többek között) a befogadó minél teljesebb kiborítása, és noha Miike saját bevallása szerint igyekezett finoman bánni az amerikai tévénézőkkel, az Imprint még műfaji viszonylatban is olyannyira felkavarónak bizonyult, hogy a Showtime végül nem engedte adásba.
Az epizód magyar felirattal látható, de csak erős gyomrú és tizennyolc év feletti olvasóinknak ajánljuk.

A harminchatodik bejegyzéssel végéhez ért a Prizma Online hétvégi tévérovatának harmadik etapja. Az elmúlt hónapokban a kuriózumértékű klasszikus tévéfilmek és kultikus sorozatepizódok mellett az angolszász hegemóniát megtörő olasz, illetve svéd alkotások is láthatóak voltak, Stephen King egy ritka írásával folytattuk a magyarul eddig kiadatlan novellafordítások hagyományát, Atom Egoyan is tiszteletét tette, és nem utolsósorban számos nyári blockbuster (X-men, Amerika kapitány) tévés előzménye is terítékre került. A korábbiakkal ellentétben most nem több hónapos szünet következik, csupán a rovat gyakorisága változik: ezentúl, ha nem is minden héten, de havonta többször jelentkezik a MONSTER OF THE WEEK, továbbra is aktualitásokhoz kapcsolódó vagy csak önmagukban izgalmas tévéműsorokkal. A harmadik évad tizenkét bejegyzésének kivonatai a tovább gomb után olvashatóak.

A szerencsére még idejében elkaszált élőszereplős X-Men tévésorozat előtt két évtizeddel a Marvel a mai mozidömpinget előlegező kísérletet tett hőseinek mozgóképes meghonosítására. Habár a hetvenes évek legvégén készült adaptációk közül csupán a Hulk tévéverzióiból vált patinás hivatkozási alap, a két évadot megélt Pókember-sorozat mellett a sajátos felfogásban prezentált Captain America-filmek is itt mutatták be először, hogy a hatvanas évek Batmanjeinek camp-kosztüme hogyan mutat a konkurencia ikonjaira fazonírozva.

Hétfőtől a megszokott árusító helyeken már kapható a Prizma legfrissebb, kortárs skandináv filmmel foglalkozó száma, így a téma augusztusban a honlapon is kiemelt figyelemben részesül. Jonas Cornell thrillerét 1988-ban két vagy három alkalommal mutatta be a svéd állami televízió, hogy utána lényegében csak a fiatalkorú nézőkben hagyott lelki sérüléseken keresztül éljen tovább, majd az évek során sokat hivatkozott (de kevesek által látott) kultuszfilmmé nője ki magát. A Månguden egyszerre építkezik saját országának krimihagyományaiból, a tengerentúli sorozatgyilkos-filmekből és az olasz giallókból, eközben pedig a jellegzetes skandináv minimalizmust egyre szürreálisabb kompozíciókkal vegyítve nem csupán fokozatosan eltávolodik a tévére készült filmek megszokott zéró-stílusától, de sikerrel bekapcsolódók a saját magukat kéjesen filmező serial killerek a Kameralestől a Fűrészig nyúló vaskos diskurzusába.
A film eredeti nyelven, angol felirattal látható.

Ha az ötvenes évek után létezett második aranykora az amerikai televíziózásnak, az kétségkívül a kies hetvenes évek volt, mi több, a korszak a míves teledrámák helyett éppen a korábban többnyire hanyagolt tévére készült rémfilmekkel vált emlékezetessé – a pályakezdő Spielberg (Valami gonosz, Párbaj) mellett lásd például Curtis Harrington vagy a már jelen rovat keretein belül is tárgyalt Dan Curtis filmjeit. A számtalan tévéwesternt és a The Killer Inside Me első adaptációját jegyző Burt Kennedy All the Kind Strangers című munkája több szempontból is a korszak példaértékű darabja: mintha a Gyilkos túra családbarát remake-je peregne a Kelly Family főszereplésével, amely a backwoods horror perverziókban és erőszakban gazdag zsánerét sejtetésekre és suspense-re alapozva ülteti át a tévé képernyőjére.

Heti tévérovatunk ezúttal egy régi adósságát törleszti: a Stephen King-adaptációk a nyolcvanas-kilencvenes évek televíziózásának meghatározó programjai voltak, így éppen ideje, hogy a MONSTER OF THE WEEK is kiemeljen egyet a feldolgozások tömegéből. Választásunk egy magyar nyelven eddig nem publikált novellára és annak a Végtelen határok második szériája számára készült adaptációjára esett: a ’Becka Paulson jelenéseit ugyan King kisebb változtatásokkal beillesztette a Rémkoppantók kisváros-tablójába – és az epizód természetesen a regény minisorozat-verziójában is szerepel, ugyancsak apróbb finomításokkal –, de az először a Rolling Stone magazin egy 1984-es számában publikált eredeti történet azóta is viszonylagos ritkáságnak számít, és a King-életmű szempontjából amúgy meglehetősen alapos hazai könyvkiadást is elkerülte. Így tehát a tovább gomb után nem csupán a pár évvel később a Ragyogás-minisorozat Jack Torrence-eként „tündöklő” Steven Weber által rendezett Végtelen határok-epizód tekinthető meg, de rovatunk hagyományainak megfelelően a novella is magyar nyelven olvasható Roboz Gábor fordításában.