Ha az ötvenes évek után létezett második aranykora az amerikai televíziózásnak, az kétségkívül a kies hetvenes évek volt, mi több, a korszak a míves teledrámák helyett éppen a korábban többnyire hanyagolt tévére készült rémfilmekkel vált emlékezetessé – a pályakezdő Spielberg (Valami gonosz, Párbaj) mellett lásd például Curtis Harrington vagy a már jelen rovat keretein belül is tárgyalt Dan Curtis filmjeit. A számtalan tévéwesternt és a The Killer Inside Me első adaptációját jegyző Burt Kennedy All the Kind Strangers című munkája több szempontból is a korszak példaértékű darabja: mintha a Gyilkos túra családbarát remake-je peregne a Kelly Family főszereplésével, amely a backwoods horror perverziókban és erőszakban gazdag zsánerét sejtetésekre és suspense-re alapozva ülteti át a tévé képernyőjére.

Alapszituációját tekintve az All the Kind Strangers egyértelműen A kukorica gyermekeinek előfutára – olyannyira, hogy a kukoricaföldön játszódó nyitójelenet szinte megegyezik a King-novella expozíciójával, csak éppen nélkülözi annak minden erőszakos motívumát –, de a félreeső vidéken saját törvények szerint élő gyerekközösség ezúttal nem végezni akar a tizennyolc éven felüliekkel, csupán pótszülő-szerepbe kényszeríti a környékre tévedt felnőtteket. Módszerük a nyílt agresszió helyett a hallgatag megfélemlítés, a korábban kudarcot vallott pótapák és pótanyák holttestei pedig csak említésszinten kerülnek elő. Az atmoszférateremtést többnyire country-dalokra bízó Kennedy és a szintén westerneken edződött Clyde Ware forgatókönyvíró a revizionista westernek és az említett Gyilkos túra nyomdokain haladva vesznek búcsút egy idealizált, de mégis ambivalens életmódtól, ám az All the Kind Strangers már azt a végső erőszakkitörést is nélkülözi, amely általában együtt járt a hollywoodi reneszánsz és vele együtt a korabeli ellenkultúra által preferált alternatív berendezkedési formák és az azt felszámolni próbáló civilizáció összecsapásával.

Mindebből fakadóan az All the Kind Strangers recepciója a mai napig meglehetősen visszás: míg az egyik oldalon éppen visszafogott fogalmazásmódja vált erénnyé, a másikon a bevett rural horror-sémát családbaráttá szelídítő koncepció a kritika fő célpontja. A gyerekdiktatúrában és a vele együtt járó PG-besorolásban nem nehéz ráismerni a legkisebb közös többszörössel dolgozó televízió által indukált művészi kényszerre, így Kennedy filmje egyszerre a hátrakötött kézzel való táncolás figyelemreméltó esete és egy alapvetően provokatív zsáner kínosan szolid mutációja, amely a fináléban még néhány elcsattanó atyai pofonig sem jut el. A hasonló történetsémát feldolgozó A kukorica gyermekeinek 2009-es tévéverziójától már nem követelt a gyártó különösebb visszafogottságot, így abba a torture pornt idéző kínzásjelenetek mellé még egy kamaszorgia is belefért, finoman jelezve, hogy az ezernyi kábelcsatorna megjelenése után széttördelt televíziós piac a hetvenes években valóban búcsút vett egy csak rá jellemző berendezkedési formától.