Mick Garris a két évadot megért Masters of Horror fiaskója után sem adta fel a műfaj meghatározó rendezőit egybegyűjtő televíziós horrorantológia koncepcióját: a Showtime-on kifulladt elődjével szemben az egy évadot megért Fear Itself már az NBC-n startolt 2008-ban, alacsonyabb költségvetéssel és elődjénél is gyengébb epizódokkal. A Masters of Horror húzónevei közül csak John Landis és Stuart Gordon maradtak az újabb etaphoz, így a Fear Itself egyetlen igazi erénye az maradt, hogy minden eddiginél közelebb juttatta a fősodorhoz a nyolcvanas évek második fele óta dolgozó író-színész-rendező Larry Fessendent, aki az áttörés lehetőségével kecsegtető, Del Toro-féle Árvaház-remake előkészületeiből is kiugrott a tavalyi év elején.
A tárgyalt epizód a tovább gomb után magyar felirattal látható.

A jelenleg az egyik legrégebb óta folyamatosan működő független stúdióként számon tartott Glass Eye Pix (és annak horrorra specializálódott alegysége, a Scareflix) nagyfőnöke ^[1] egyben az egyik legmarkánsabb kézjeggyel rendelkező horrorszerző a nyolcvanas években indult generációból. Már a kilencvenes évek elejének aktivista hévvel fűtött, az állatkísérletek ellen szót emelő horrorjainak (Majomszeretet, Max 3000 – Az ember legjobb barátja) sorába illeszkedő No Telling is kijelölte a direktor univerzumának határait, és bár a tanyasi sufniban kutyákat vagdaló jóravaló férj története után a New York-i kvázi-értelmiségiek közé kalauzoló Habit alkoholistás vámpírmelodrámája markáns kitérőt jelentett, a későbbiekben Fessenden visszatért a debütfilm alaptémáihoz. A kereken tíz évvel a No Telling után készült Wendigóban és a Carpenter-féle A dolog misztikus verzióját kínáló The Last Winterben már rálelt arra a központi szimbólumra is, amely azóta is meghatározza munkáit. Az indián folklór Fessenden interpretációjában kielégíthetetlen étvágyú démonként megjelenő figurája egyszerre sűríti magába a természettel szemben is tiszteletlen civilizált ember hübriszét és a magánéleti kapcsolatok mélyén rejlő korlátlan önzést, miközben egyúttal a bűvkörébe került mikroközösségek végzetét is magában hordozza.

A Fear Itself számára rendezett kamarahorrorban Fessenden teljes egészében elszakad az életmű korábbi darabjaiban domináns környezetvédelmi propagandától és a Wendigo mítoszát még szorosabban összefonja a munkásságát eddig is meghatározó domestic horror eszközkészletével (ezügyben lásd még King Állattemetőjének és a Graham Masterton regényfolyamának nyitódarabját adaptáló The Manitou példáját). Verhoeven méltatlanul alulértékelt Árnyék nélküljéhez hasonlóan a démoni metamorfózis ezúttal is egy szerelmi háromszög vesztes tagjának osztályrésze, aki szimbolikus láthatatlanná válás helyett ezúttal a belsejében dúló haragnak teret engedve tépi darabokra mindazt, ami emberi kapcsolataiból még megmaradt. A kannibalizmus tabujának megszegése ezúttal nem az emberfelettivé válás felé mutató határátlépés (mint például a Farkaséhség szintén a vadon és az emberi civilizáció határmezsgyéjén játszódó western-horrorjában), hanem egy önmagát felzabáló-felszámoló viszonyrendszer végső gesztusa, amely után már csak az egyetlen tiszta érzelmet jelentő anya-gyermek kapcsolat marad érintetlen. A Skin and Bones Fessenden eddigi munkásságának talán legkegyetlenebb darabja, ahol már sem a gyermeki világlátás (Wendigo), sem pedig a természet tisztaságának ábrázolása (The Last Winter) nem ellensúlyozza a kibontakozó víziót, a ködbe burkolózott hegyek tövében az emberi társadalom alapsejtjét jelentő család intézménye nem több egy korrodálódott viszonyokon alapuló, lassan torzóvá sorvadó mítosznál.