TheGreylead

KRITIKA

A nagy sehol (Joe Carnahan: Fehér pokol)

Sepsi László

2012/03/25

„Megölik a betegeket. Az elhagyatottakat. Azokat, akik senkinek nem fognak hiányozni.”  Bő harminc évvel ezelőtt a Wolfen New Yorkban portyázó mitikus farkasfalkája testesítette meg a modern nyugati civilizáció szorongásait, az ordasok képében érkező büntetés a túlzsúfolt metropolison belül érvényesítette a természetes kiválasztódás szinte már elfeledett alapelveit, ráadásként némi áthallással az indián őslakosokkal kapcsolatos rossz lelkiismeretre. Michael Wadleigh kései ökohorrorja az ezredvég urbánus fantasyjének talán legfontosabb alapvetése (nem mellékesen a Nichols-Nicholson-páros farkasrománca szintén sokat köszönhet neki), a Fehér pokol pedig egyfajta nemhivatalos folytatásként is olvasható, mely ugyancsak letisztult stílusban mesél egy másik falka emlékezetes vadászatáról, ezúttal hazai pályán, az alaszkai jégmezők kies pusztaságában.

„Ez az, ahová tartozom, körülvéve a magamfajtákkal. Börtönviseltek, szökevények, csavargók, seggfejek. Olyanok, akik nem illenek a társadalomba.” Liam Neeson nyitómonológja már az expozícióban kijelöli a két film közötti párhuzamokat, a Wolfen címszereplői is innét válogatták áldozataikat, ha úgy tetszik, a leszakadtak, a tipikus prédák elefánttemetőjéből. Szemben a kevésbé direkt szimbolikával, és inkább dokumentarista stilizációval operáló, párkapcsolati kamaradámába oltott olyan kortárs állathorrorokkal, mint a Nyílt tengeren vagy az ausztrál Andrew Traucki (Halál a mocsárban, A zátony) munkái, a Fehér pokol a nyitánytól kezdve egyértelműsíti, hogy mitikus térben járunk. A depressziótól fuldokló, öngyilkosságra készülő főhős szemén keresztül már a rozsdaszínben és gőztengerben úszó olajfúrótorony is maga a „halálnak völgye”, legalábbis annak határa, ahol az edzett bérvadász feladata, hogy kilője a munkatársaira támadó vadállatokat, eközben pedig megbirkózzon saját kiégettségével. A kúra a vadon mélyén vár rá, a lezuhant repülőgép roncsaiból kikecmeregő maroknyi túlélőt a falka immár a civilizáció utolsó védvonalától is távol teszteli, fogakkal és karmokkal eldöntve, ki érdemes a fent felsoroltak közül a további vegetálásra.

YouTube előnézeti kép

Habár a hazai kritika is előszeretettel kerekít kizárólagos ellentétpárokat Joe Carnahan eddigi munkáinak látványosan eltérő két vonulatából – egyik oldalon a Narkó és a Fehér pokol, mint komor és maszkulin szorongásfilmek, a másikon pedig a Blood, Guts, Bullets and Octane , a Füstölgő Ászok és A szupercsapat, mint előszereplős rajzfilmbe oltott akciókomédiák –, valójában sokkal inkább ugyanazon problémakör eltérő hangvételű (és egymást kiegészítő) feldolgozásairól van szó. Ian Mackenzie Jeffers ezidáig kiadatlan novellája (Ghost Walker) alapján Carnahan újfent egy „felesleges férfi” őrlődését vitte vászonra önnön purgatóriumában (hasonlóképp a Narkó számkivetett zsarupárosához), ahol a kívülség már nem pusztán egzisztenciális-pszichológiai alapállás, hanem a vadon képében térbeli metaforát is kap. A főhős(ök) feladata – mint az említett bűnfilmben is – önmaguk újra-feltalálása, majd visszaút a társadalomba, előbbiben az életüket romba döntő bűnügy megoldása, a Fehér pokolban pedig a jeges pusztaságon keresztülvezető nagy menetelés által, miközben ellenfelük (az emberi roncsokat termelő rendőrségi apparátus, illetve itt a természet és a falka) egy szinte absztrakt hatalom. A Narkó és a Fehér pokol acélkékre szűrt másvilágai a kitaszítottak kínjairól mesélnek, míg a Füstölgő Ászok és kiváltképp A szupercsapat az alternatív közösségeket jelölik ki a továbbélés zálogaként: utóbbiak karneváli hangulatban ünneplik a számkivetettséggel egy időben érvénytelenített kötöttségek hiányát, a szorongás helyett áttolva a hangsúlyt a formanyelvben is érvényesülő szabadságra. Minden szabályt áthágó bűnözőcsapatok és a társadalmi köldökzsinórról levágott kárhozottak jelzik a Carnahan-univerzum két pólusát, de az origópontjuk azonos: a különbség annyi, hogy az egyik oldal szerint pokol, a másik szerint karnevál vár a biztonsági zónán kívül.

Bár nem ruházza fel monstrumait olyan nyilvánvaló természetfeletti képességekkel, mint a Wolfen, a Fehér pokol fentieknek köszönhetően viszonylag korán átcsúszik az ökohorror tájairól a misztikum birodalmába. Kérdésfelvetései kikerülik az ember-természet viszony greenpeace-es konnotációit (ez még bőven jelen volt Wadleigh filmjében), Carnahant a környezettudatosság helyett a hit, illetve annak hiánya érdekli. Hőse felesége halála után Istent is elhagyta, istenfélő bajtársának gondolataira szikár reménytelenséggel válaszol („Csak a hideg a valódi és a fenevadak, amik ránk vadásznak.”), rezignáltságában nem valódi visszautat keres a csapdahelyzetből – a hithez, a társadalomhoz, bármilyen biztos ponthoz – hanem egyfajta végső méltóságot. Az eredeti címben jelzett ellenfele – „the grey”, azaz a falkavezér – ugyan a farkas-motívum elterjedtségéből fakadóan számos mítosz irányából felfejthető, a hit (és az ábrázolt környezet) felől nézve azonban elsősorban Fenrir alakjára rezonál, a skandináv mitológia farkasmonstrumára, aki az Istenek Alkonya során Odinnal is végezni fog. A főhősnek a Ragnarök utáni, embert és Istent egyaránt nélkülöző pusztaságban kell szembenéznie a farkas képében megjelenő tagadással – amely a cselekmény során rímel is a férfi alakjára, lásd például a két közösségen belüli hatalmi harcok egybecsengéseit –, így felülemelkedve a totális nihilen és talán utolsó alkalommal harcosként állva a hómezőn.

Joe Carnahan túlélőhorrorja logikus folytatása az eddigi életműnek, míg A szupercsapat röpködő tankokkal fokozta tovább a kívülállók karneváljának őrületét, a Fehér pokol redukál és egy könyörtelen mítoszt mesél, amiben férfias tréfák visszhangoznak a kopár vidék felett és a megelevenedett sötétség vadászik a védtelenekre. Ugyanazzal a biztos stílusérzékkel teremti meg mindkét világot, ezzel is rámutatva, hogy eredőjük közös: a szétmorzsolódott és relativizált férfiidentitás, minek esetében csak körítés kérdése, hogy viselőjéből harcos válik vagy bohóc.

YouTube előnézeti kép

Címkék: , , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
kuta

ESSZÉ

Z világháború

KRITIKA

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

la demora berlinale

KINO LATINO

bb

HÍREK

the-master1

PRIZMATUBE

Film-Pablo-Larrain_03web

KINO LATINO

1134604 - Zero Dark Thirty

ESSZÉ

BSS79

LISTA

batmanborító

Prizma 9

Prizma9Belivek-1

Prizma 9

logo

A NAP KÉPE

sodrásban

ESSZÉ

trav

LISTA

191587-road4

KRITIKA

peppermint-candy

KOREAI EXPEDÍCIÓ

culture_co1

KRITIKA

dictator1

KRITIKA

the-futurelead

ESSZÉ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu