the-futurelead

ESSZÉ

Kóborló nemzedék (Miranda July: The Future)

Nagy Szilvia

2012/03/19

Amikor a The Onion amerikai álhírportál szatíráit olvasgatjuk Miranda July kongresszusi kikérdezéséről, magától értetődően adódik, hogy itt ugyebár iróniáról van szó: a képzeletbeli bizottság ugyanis azt szeretné megtudni, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozik ma egy képzőművész, milyen kézzelfogható eredménye van tevékenységének, ez mennyiben járul hozzá a világ jobbá tételéhez, valamint ebben a kontextusban hogyan kellene értelmeznünk July legújabb, második játékfilmjét, a The Future-t.

Alapvetően egy párkapcsolat kitűntetett egy hónapjáról van szó, amikor is – a rendezőnő által megformált – Sophie és Jason elhatározza, hogy örökbefogadnak egy sérült és haldokló macskát, Paw-Paw-t, aki mellesleg a film narrátora is. A történet hőseit az elhatározástól a problémákba ütköző örökbefogadás kritikus időszakában követjük nyomon, ahogy szembesülnek a felnőtt lét nehézségeivel: a felelősségvállalással, a szabadság bizonyos fokú elvesztésével, a véglegességgel, és természetesen a mulandósággal, vagyis a jelen helyett a jövő lehetőségeivel. Mindketten őszinték, kedvesek, de valahogy hiányzik belőlük a tettvágy – amolyan gyermeki létállapotba fagyottan, gyűlölt munkáiktól szenvedve álmodoznak a megvalósítandó tervekről, művészi hírnévről.

A kimozdulást a helyzetből Paw-Paw tervezett örökbefogadása jelenti, aki valós jelenléte nélkül válik az események mozgatórugójává: a kilátásba helyezett 24 órás felügyelet a szabadság elvesztésének árnyékával vetül a párra. Sophie és Jason munkahelyeiket feladva elindulnak a mindezidáig halogatott és elnapolt önmegvalósítás szövevényes útjain, és ahogy telik a hónap, egyre távolabb sodródnak önmaguktól és egymástól. Míg Jason a művészi kreativitást a véletlenek által vezérelt folyamatokban találja meg, addig Sophie egy “30 nap 30 tánc” projektet szeretne megvalósítani, és a YouTube segítségével népszerűségre szert tenni. Azonban nem jut tovább az első napnál, és az önmegvalósítás kudarca átcsap menekülésbe: Jason új munkája sokkal inkább a sodródásra épül, mint a sors és a véletlenek ideális kiaknázására, Sophie pedig folyamatosan a társadalmi elvárások és szülői felelősségvállalás kérdéseivel szembesül, elsősorban barátain keresztül. A filmben titokzatos módon minden mindennel kapcsolatba kerül: a Jason által megvásárolt gyermekportré vezeti el Sophie-t Marshall-hoz, a külvárosi apához, aki látszólag felnőtt módon képes tolerálni Sophie ekcentrikusságát, miközben megadja az áhított folyamatos figyelem illúzióját.


A pár bohém apartmanjának enteriőrje az első közös lakások lomtalanításokból és régiségboltokból puzzleként gondosan összerakosgatott világának hangulatát árasztja, ahol otthon érezhetjük magunkat a kanapén kucorogva, laptoppal a kezünkben. A bensőséges eklektikusság azonban már nem az otthonteremtésről és közös vágyakról, célokról tanúskodik, sokkal inkább az egyediség, a kreatív önmegvalósítás nyomasztó igényéről, amelyhez a társadalmi elidegenedettség érzése is társul. Ennek egyik fontos megnyilvánulása az, amikor Sophie élettársát játékos-ironikus könnyedségel egyszerűen „person”-nak, „személy”-nek nevezi.

Miranda July kortárs képzőművészeti tevékenységére általánosságban is jellemző a filmben különösen erősen kirajzolódó irónia és önreflexió, projektjeiben folyamatosan újraértékeli saját helyzetét, lehetőségeit. A filmbeli Sophie kényszeres vágyaihoz hasonlóan bizonyos önigazolásként, a figyelem folyamatos jelenlétének igényeként értelmezhető tevékenységének túlnyomóan nyilvános és inkluzív jellege is: legtöbbször az internet közönségének és közösségének bevonásával hoz létre projekteket, mint például a Learning to Love You More-ban is, ahol különböző napi feladatokat adott a látogatóknak, és ebből hozott létre egy internetes adatbázist.

A film szereplőválogatásának egy része is ilyen különálló, internetes hirdetésekből kiinduló művészeti projektként manifesztálódott, amelyben a rendező különös, hétköznapi tárgyakból álló gyűjteményeket és gyűjteményeikkel kereskedő emberekkel vette fel a kapcsolatot – így akadt például Joe-ra.

YouTube előnézeti kép

A film és korábbi művei közötti átjárhatóság a The Future honlapjának jövendőmondó szolgáltatásában is karakteresen megjelenik, ahol a listára feliratkozók a film egyfajta továbbéléseként heti kétszer tanácsokat kapnak a jövőre vonatkozóan, azzal a megjegyzéssel, hogy ha már elboldogulunk a saját jövőnkkel, nyugodtan leiratkozhatunk.

A marxista médiateoretikus és kultúrkritikus Bifo szerint July és több kortárs művész (Jonathan Frazen, Gus Van Sant, Eija-Liisa Ahtila) alkotásainak fő mozgatórugója ez a fajta reflektív-kritikai viszony megteremtése a kiüresedő társadalmi intézményrendszerekkel az irónikus ábrázolásmódon keresztül, ahol a társadalmi elidegenedés művészeti „dokumentációja” a szituációk modellálásán keresztül egyben önterápiává is válik.

Ha társadalomelméleti és generációs modellek szempontjából közelítünk az önreflexív iróniából építkező képzőművész filmjéhez, jól letapogathatóan kirajzolódnak a „Peter Pan-generáció”[1] késleltetett átmeneti rítusainak nyoma: a felelősségvállalás, a felnőtté válás halogatása a korábbi generációknál alapvetően meglévő életviteli modellek megkérdőjelezése. Helyettük amolyan pótcselekvésként megjelenik például a folymatos figyelem igénye – a film tekintetében elsősorban a YouTube-on –, ami akár az Y generáció kommunikációs és szocializációs  “deficitjének” is betudható, bár főhőseinkből hiányzik a generációra jellemző karrierista érvényesülési eszközkészlet. Nyomon követhetjük, amint a korábbi generációk számára “normálisnak” tekinthető mindennapi intézmények kívül kerülnek a szereplők mindennapjain, és a filmben a mágikus realizmus kellékeiként tűnnek fel. A csoda azonban nem a menekülés útja, sokkal inkább a kortárs kultúra hiányzónáinak lenyomata.


Paw-Paw nem egy hétköznapi házi cirmos, hanem egy egzisztencialista kérdéseken meditáló lélek, aki egy személyben megtestesíti a sérült-teljes, zavarodott-harmonikus, befejezett-újrakezdett, szabad-kötött, szelíd-vad dichotómiák sorát. Monológjai gyakran átfedésben állnak Sophie gondolataival, és leginkább a letelepedés, felelősségvállalás kérdéseire koncentrálnak, ebből a szempontból egyben a család elveszett intézményének a hírnöke is. De ugyanilyen hiányszerepben láthatjuk viszont a Holdat is, aki erejét, varázsát elvesztve “már csak egy kavics az égen”. Ugyanakkor az égitest Jason kételyeinek a megfogalmazója is, és a különös tárgyi környezettel körülvett idős és tapasztalt Joe hangján szólal meg, és mint ilyen, a távoli, erejét vesztett öreg Isten képmása. Már nem képes csodákra, tanácsadásra, a megállított időn sincs már befolyása változtatni, egyszerűen csak jön és megy az árral, épp úgy sodródva, mint egy egész generáció teszi.

A gyakran poszt-emocionális nemzedékként is emlegetett generáció különös, meggyengült érzelmi viszonyai vizualizálódnak a Sophie után settenkedő póló képében is, de már a kortárs pólótánc sem elegendő a katarzis élményéhez: az egymásra találás a film végén sokkal inkább keserédes lemondás (többek között Paw-Pawról), mintsem happy ending. A The Future tehát amolyan megkésett morális tanmese a felnőtté válásról felnőtteknek: Jasonoknak és Sophieknak a közönség soraiban.

YouTube előnézeti kép
Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Az Y generáció, millenniumi generáció, net-generáció vagy Peter Pan-generáció egyaránt az X generáció után következő nemzedék elnevezése. A Peter Pan nevet a felnőtté válás késleltetett metódusaival érdemelték ki. Lásd: Shaputis Kathleen. The Crowded Nest Syndrome: Surviving the Return of Adult Children, Clutter Fairy Publishing, 2004.

Címke: ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
kuta

ESSZÉ

Stoker

KELETI EXPEDÍCIÓ

Tajtékos napok

ESSZÉ

la demora berlinale

KINO LATINO

the-master1

PRIZMATUBE

Film-Pablo-Larrain_03web

KINO LATINO

1134604 - Zero Dark Thirty

ESSZÉ

sodrásban

ESSZÉ

191587-road4

KRITIKA

peppermint-candy

KOREAI EXPEDÍCIÓ

culture_co1

KRITIKA

TheGreylead

KRITIKA

cannesaurora718

KRITIKA

ramsaykevinlead2

KRITIKA

madwe

ESSZÉ

tarr-lólead

ESSZÉ

nicholslead

ESSZÉ

the_tree_of_life_2011_677x1024_507633

KRITIKA

midnight

KRITIKA, OFF SCREEN

The-Skin-I-Live-In-1

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu