Tarr hajlandó magát a filmművészetet is eltemetni, ha az elbeszélni kívánt dogma immár csak a sírboltban képviselhető.

Az Arkansas-beli Little Rockban napvilágot látott függetlenfilmes a 2007-es Fegyverek és emberekkel (Shotgun Stories) hívta fel magára a szakma figyelmét, míg tavaly a Take Shelter introvertált apokalipszisétől volt hangos a filmes sajtó és külföldi fesztiválszcéna. A markáns vízióval bíró auteurt sok kritikus már most Terrence Malickhez hasonlítja (még ha kicsit túlzóan is), de a remetealkotó Sivár vidéke mellett Steven Spielberg korai munkássága is nagy hatással volt a 33 éves filmesre, Michael Shannon színészistennel való múlt- és jövőbeli együttműködése pedig a kortárs mozi legerősebb szerző-aktor párosává avatta a duót. Nichols, eddigi két mozijában az általa oly jól ismert amerikai határvidék krónikásaként lépett fel, ahol – civilizáció és természet találkozásánál – az embereknek ősi erőkkel kell megbirkózniuk, ahol a család szentsége a legtörékenyebb kegytárgy, ahol a generációkon átívelő defektusok árnya a jelenre vetül.

A napszemüvegben tüntető szupersztár figurája ma legalább annyira közhelyes, mint a pirospozsgás csecsemőt csókolgató politikusok képe. Zöld, állatvédő, békeaktivista, buddhista és liberális – ezek a jelzők már-már röhejesen tapadnak a közéletileg is aktív hollywoodi alkotókra, miközben egyre többen vannak olyanok, akik kizárólag a marketinges kolléga tanácsára csatlakoznak a gonosz nagyvállalatok, az olvadó jégsapkák vagy a mindenkori amerikai külpolitika elleni szent háborúhoz. Az „elbonósodás” kétségtelenül markáns jelensége a kortárs szórakoztatóiparnak. Az önjelölt világmegváltók gyakran puszta divatból, bármiféle mélyebb egyéni meggyőződés nélkül politizálnak, és bár ügyesen szajkózzák a rövidebb szlogeneket, a komolyabb összefüggések megismerésére a legritkább esetben fordítanak időt. Politikai és társadalmi kérdésekben ma Hollywoodban csak igen kevesen képesek összetett és önálló gondolatok megfogalmazására. George Clooney a fontos kivételek egyike.

Hasonlóan a tavaly mozikba került A dolog-remake-hez, A tetovált lány idei újrája is minden benne rejlő potenciál ellenére elsősorban középszerűségben jeleskedik. A remake intézményét övező némiképp értelmetlen általános ellenérzésektől függetlenül mindkét moziban benne rejlett egy számos irányba megnyitható alapszöveg ihletett és izgalmas újramondásának lehetősége, de az alkotók egyik esetben sem vállalták a már kanonizált forrásanyag apró variációknál merészebb megdolgozását. Az amerikai A tetovált lány ebből a szempontból azért lehet nagyobb csalódás, mert a filmet övező hype éppen Fincher egyéni vízióját ígérte – de a végeredmény sem egyéninek, sem víziónak nem nevezhető.

A kissé halovány Szellemíró után a modernizmus lengyel nagymestere visszatért az életműve kezdetét jelölő zárt alapfelálláshoz. A Yasmina Reza többszörösen díjnyertes színdarabjából készült adaptáció a Kés a vízben vagy az Iszonyat 21. századi testvérdarabja lehetne, amennyiben egy jól körülhatárolható helyszín alkotja az opus terét, elmét megbontó őrület és gyilkos vágyak helyett azonban Polanski ezúttal a hétköznapi társalgások mögött megbúvó indulatokat boncolgatja – avagy a civilizáció és a társadalmi normák által ránk kényszerített, illedelmesen összeszorított fogú mosolyok ki nem mondott érzelmek és sérelmek útját állják. Kitűnő kamaradrámájában aztán nagy örömmel hántja le az udvariasság álságos mázát a gyermekeik sajnálatos összetűzését elrendezni igyekvő két házaspár egyre jobban eldurvuló vitája során.

Az 53 éves Charlie Kaufman olyan különc és agyafúrt mozikat írt, mint például A John Malkovich-menet (1999), az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) és a Kis-nagy világ (2008), amit rendezőként is jegyez. A tekervényes elbeszélésekben gondolkodó szerzőt, aki szeret játszadozni valóság és fikció keverésével, egyesek „a meta-forgatókönyvíró”-nak keresztelték el, akinek sikerült megteremtenie saját kis zugát a Rendszeren belül. David Jenkins sajátos meglátásairól és műhelytitkairól faggatta az amerikai alkotót a BAFTÁ-s és BFI-os Forgatókönyvírók Előadássorozatán.

Szinte alig találkozhatunk olyan recenzióval, amely ne húzná alá vastagon, hogy a harcos baloldaliságáról híres olasz direktor, Nanni Moretti ezúttal könnyedebb hangvételű, a katolikus egyházi vezetőkkel szemben kifejezetten elnéző mozit készített. Amikor híre ment, hogy a ’68-as szellemiségű író-rendező következő munkája a pápaválasztás kényes kérdéseit dolgozza fel, sokan már jó előre dörzsölték a tenyerüket. A várt botrány és az éles egyházellenes kirohanás azonban elmaradt, helyette egy empatikus, főleg a belső érzelmi történésekre koncentráló melodráma született. Igaz, Moretti most valóban nem a hatalmi struktúrákkal foglalkozik, hanem a mögöttük álló, fiktív személyiségeket veszi górcső alá, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne illetné a Vatikánt is kritikával. Ugyan nem üvölti az arcunkba, de a sorok között egyértelműen fogalmaz: szerinte az egyház vezetői egytől-egyig gyámoltalan gyerekek, akik nem igazán tudnak semmit az őket körülvevő világról. Naivitásuk távol tartja őket a kőkemény realitástól – egészen addig, míg a hívek érdekében egyikük kénytelen szembenézni legalább a saját személyes kapacitásaival.

A Tom Cruise brand első embere (név szerint Tom Cruise) öt évnyi családapaság, hittérítés és néhány bulvárfiaskó okozta kényszerpihenő után visszatért a zászlóshajójaként cirkáló Mission: Impossible franchise-hoz, hogy egy újabb blockbustert hozzon tető alá. A legújabb epizód, a Mission: Impossible – Fantom protokoll rendezői székébe ezúttal az élőszereplős filmekben járatlan, animációs nagyágyút, Brad Birdöt ültette. Azonban egyáltalán nem kétséges ki az úr a háznál: itt a sztár-karakter a szerző, a rendező mindössze statiszta.

Nem túlzás azt állítani, hogy Az élet fája az elmúlt évtizedek legambiciózusabb amerikai filmje. Vállalása szinte lehetetlen: az avantgárd filmre jellemző lebegést, az ábrázolhatatlan megragadásának ambícióját összepárosítani egy epikus családfilm millió-dolláros infrastruktúrájával önmagában is nagyra becsülendő. Az, hogy egy koherens, –  ám helyenként kissé túláradó – kerek egész született a kísérletből, kimondottan ritka jelenség.

A skandináv filmről kialakult sztereotípiák egyik legtalálóbbika a ridegség mázával palástolt furcsa őrület. Az európai film legtitokzatosabb darabjait a féléves télbe dermedt északi országok termelik. Már a tízes-húszas években kialakult a svéd, dán, norvég film körül valami egzotikus köd, az európai (vagy tengerentúli) nézőket vonzó vadregényesség, és misztikum. A modernizmus ötvenes-hatvanas évekbeli urbánus tombolásával is megmaradt ez a megragadhatatlan őserő, még akkor is, ha az egész skandináv film mezőnye egyet jelentett Bergmannal.

A film december 8-án 20:00-kor látható a Magyarhangya, az Odeon Lloyd Mozi és a Prizma filmklubján.