Hasonlóan a tavaly mozikba került A dolog-remake-hez, A tetovált lány idei újrája is minden benne rejlő potenciál ellenére elsősorban középszerűségben jeleskedik. A remake intézményét övező némiképp értelmetlen általános ellenérzésektől függetlenül mindkét moziban benne rejlett egy számos irányba megnyitható alapszöveg ihletett és izgalmas újramondásának lehetősége, de az alkotók egyik esetben sem vállalták a már kanonizált forrásanyag apró variációknál merészebb megdolgozását. Az amerikai A tetovált lány ebből a szempontból azért lehet nagyobb csalódás, mert a filmet övező hype éppen Fincher egyéni vízióját ígérte – de a végeredmény sem egyéninek, sem víziónak nem nevezhető.

A kissé halovány Szellemíró után a modernizmus lengyel nagymestere visszatért az életműve kezdetét jelölő zárt alapfelálláshoz. A Yasmina Reza többszörösen díjnyertes színdarabjából készült adaptáció a Kés a vízben vagy az Iszonyat 21. századi testvérdarabja lehetne, amennyiben egy jól körülhatárolható helyszín alkotja az opus terét, elmét megbontó őrület és gyilkos vágyak helyett azonban Polanski ezúttal a hétköznapi társalgások mögött megbúvó indulatokat boncolgatja – avagy a civilizáció és a társadalmi normák által ránk kényszerített, illedelmesen összeszorított fogú mosolyok ki nem mondott érzelmek és sérelmek útját állják. Kitűnő kamaradrámájában aztán nagy örömmel hántja le az udvariasság álságos mázát a gyermekeik sajnálatos összetűzését elrendezni igyekvő két házaspár egyre jobban eldurvuló vitája során.

A golyó és a Kétségbeesés egyértelmű bukása után Mick Garris az itthon Tóparti kísértetek címmel megjelent regény adaptálásakor az aranykorát mintegy két évtizede élt 4-6 órás minisorozat-formátumhoz nyúlt vissza. A forma papíron remek ötlet, hiszen a Bag of Bones nem igényel drága vizuális effektusokat, ahogy az ugyancsak monstre játékidővel tévére átültetett és az olcsó digitális trükköket igencsak megsínylő Rémkoppantók vagy a Végítélet, de ettől még a hétszáz oldalnyi csikorgó dramaturgiával és markáns szubjektivitással elmesélt, kissé túlírt kísértettörténetből végül Garrisnek annyira sem sikerült nézhető filmet kovácsolnia, mint amennyire ezt az alapanyag indokolná.

Amikor Emma Thompson 1995-ben Oscart nyert Az értelem és érzelem forgatókönyvéért, köszönőbeszédében sajátosan angol humorral megjegyezte, hogy reméli, Jane Austen tudja, mennyire odavannak érte Uruguayban. Globalizált világunk mozinézői valami okból csakugyan nem akarják megunni a 19. századi angol (vén)kisasszonyokról, nevelőnőkről és árvalányokról szóló történeteket, hisz Austen mellett a Brontë-nővérek műveit is újra és újra feldolgozzák, kész iparággá duzzasztva a klasszikus angol írónők kultuszát.

Akit ejtett már rabul festmény, biztosan azon is elmerengett, milyen is lenne behatolni az adott mű világába. A vásznon kimerevített pillanat így továbbgördülhetne, és akár a figurák motivációi, a további sorsuk is kibontakozhatna előttünk. Ha jobban utánagondolunk, az iménti felvetésekkel tulajdonképp a mozi és a festészet igen elhanyagolt, közös határvidékére kalandoztunk. Azt az érzékeny drámai pontot ugyanis, amit a festő az ecsetével sűrít a képbe, a film egy igen sajátos narratív építkezéssel állítja elő: a festménybe feszített történet a mozgóképen kockáról-kockára bontakozik ki, elmesélve így azokat a háttérinformációkat is, melyeket a festő legfeljebb csak sejtetni képes. A lengyel Lech Majewski hasonló gondolatkísérletekkel játszik el, és megpróbálja a mozgókép nyelvén megfejteni azokat a stilisztikai és dramaturgiai megoldásokat, melyeket a 16. századi flamand mester, az idősebb Pieter Bruegel alkalmazott. Filmjében a festő egy kevéssé ismert képe, az Út a Kálváriára elevenedik meg – tényleg szó szerint.

A legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar irodalmi mű (Az ember tragédiája), a legismertebb élő hazai animációs filmrendező (Jankovics Marcell), az idehaza leghosszabb ideig gyártásban lévő (23 év), ráadásul hosszát tekintve is a legterjedelmesebb rajzfilm (160 perc), a legmonumentálisabb és legdrágább hazai animációs vállalkozás a rendszerváltozás óta (a film alkotói hozzávetőlegesen 700 millió forintra saccolják a film gyártási költségeit). Minden kétséget kizárólag a legek filmjével állunk szemben.

A Mordecai Richler Így látta Barney című regényéből készült Barney és a nőket a héten mutatják be Magyarországon. Ennek kapcsán beszélgettünk Robert Lantos producerrel, aki miután átfutotta a Prizma Cronenbergről szóló első számát, kedvesen megígérte, hogy továbbadja azt Davidnek – ha már úgyis róla szól az egész.

“Teljes joggal feltételezhetjük, hogy Dexter Mayhew és Emma Morley kettőse olyan ismert párosa lesz az angol irodalomnak, mint mondjuk a Heathcliff–Earnshaw vagy a Darcy–Bennet duó. Nicholls persze semmit sem talál fel, épp csak hús-vér karakterekről mesél el egy mindenki által átélhető történetet üde stílusban, a végeredmény azonban még akkor is szemtelenül elragadó, ha ismerjük a trükköket.”

Ha a túlzás és az ellentmondás fogalmának legfontosabb mozgóképi illusztrátorait kellene összegyűjteni, Pedro Almodóvar neve feltétlenül kitüntetett helyet kapna a listán. E fogalmak nem csupán visszatérő tartalmi elemek a rendező számos művében, de jelenlegi alkotói pozícióját is jellemzik. A 80-as évek szemérmetlenül harsogó színkavalkádjától először az őrült és fájdalmas szenvedélyekhez, majd a csöndesebb melodrámához forduló, de a humort szinte minden esetben, akár a legfinomabb formában is megőrző mester 62 éves korára nyugvópontra ért. Jól ismert kiforrottsága ma már tökéletes letisztultsággal párosul, emellett azonban továbbra is sikerül megőriznie páratlan stílusát és bravúros kiszámíthatatlanságát.

Heti tévérovatunk ezúttal egy régi adósságát törleszti: a Stephen King-adaptációk a nyolcvanas-kilencvenes évek televíziózásának meghatározó programjai voltak, így éppen ideje, hogy a MONSTER OF THE WEEK is kiemeljen egyet a feldolgozások tömegéből. Választásunk egy magyar nyelven eddig nem publikált novellára és annak a Végtelen határok második szériája számára készült adaptációjára esett: a ’Becka Paulson jelenéseit ugyan King kisebb változtatásokkal beillesztette a Rémkoppantók kisváros-tablójába – és az epizód természetesen a regény minisorozat-verziójában is szerepel, ugyancsak apróbb finomításokkal –, de az először a Rolling Stone magazin egy 1984-es számában publikált eredeti történet azóta is viszonylagos ritkáságnak számít, és a King-életmű szempontjából amúgy meglehetősen alapos hazai könyvkiadást is elkerülte. Így tehát a tovább gomb után nem csupán a pár évvel később a Ragyogás-minisorozat Jack Torrence-eként „tündöklő” Steven Weber által rendezett Végtelen határok-epizód tekinthető meg, de rovatunk hagyományainak megfelelően a novella is magyar nyelven olvasható Roboz Gábor fordításában.