Kiszámítható mederben folytatva a John W. Campbell Ki van odakint? című novellájában megteremtett kreatúra életciklusát, a „dolog” nagyjából harminc évvel legutóbbi tombolása után visszatért a mozivásznakra. Az elsőfilmes Matthijs van Heijningen Jr. Eric Heisserer forgatókönyvéből dolgozott, aki a Rémálom az Elm utcában újrájában már próbálkozott egy horrorklasszikus aktualizálásával, és A dologban szinte ugyanazokat a hibákat követi el, mint Freddy Krueger feltámasztásakor: egyszerre próbál tisztelegni az eredeti előtt, de mégsem alárendelődni annak, így a végeredmény újfent leginkább egy nagyköltségvetésű fan-made mozira emlékeztet, ahol sem a rajongók kiszolgálása, sem pedig az alapmű innovatív újragondolása nem jár sikerrel.

A Találmány (Primer) egyfelől roppant hálás film, mert olyan mondatokat ad a fellengzősködésre hajlamos befogadó szájába, mint például: „Shane Carruth mozijának sikeres dekódolása után Lynch teljes életműve világos lesz, mint a nap”; „a Találmány értő élvezetéhez narratológiai kötetek forgatása mellett nem árt felfrissíteni fizika-tanulmányainkat”; „az amerikai függetlenfilmes 74 perces vállalkozása láttán Nolan Mementója olyan egyszerűnek tűnik majd, mint egy Dallas-epizód”. A 2004-es műnek semmi köze az imént említett rendezőkhöz, és feltehetően különórák nélkül is lehet vele kezdeni valamit, másfelől viszont a legkevésbé sem hálás film, mert úgy kényszerít értelmezésre, hogy közben szinte semmilyen módon nem nyit a befogadó felé.

A piacrengető híresztelésekkel ellentétben az Edgar Wright farvízén evickélő Cornish elsőfilmje nem az év alkotása (az nagy valószínűséggel a Drive – Gázt! lesz), ettől függetlenül azonban mindenképpen üdvözölendő darab, az idei Cinefest Filmfesztivál döntnökei ismét jó érzékkel nyúltak bele a kapós független filmek turkálójába. A debütáns brit direktor sikeresen házasítja össze a manapság új erőre kapott földönkívüli inváziós opusokat a hazája kitchen sink mozijából kibontakozó, társadalomtudatos, ám a műfajisággal már szorosabb viszonyt ápoló filmekkel, kivételes trendérzékenységről tanúbizonyságot adva.

A posztmodern mozi Új-Hollywooddal karöltve sok szépet és jót adott a XX. század végi, XXI. század eleji filmkultúrának, ilyen például a vaskos, önreflektív ironizálás, a blockbuster-stratégia, illetve az ezekkel általában összefüggő műfajhibriditás. Ez utóbbi olyannyira áldásos hatású, hogy már a hetvenes-nyolcvanas években is komoly múlttal, hagyományokkal rendelkező filmtudomány egyenesen laboratóriumi szakaszába lépett miatta– egyenruha nélküli kritikusok, esztéták, filmteoretikusok gondos boncolások, vizsgálatok, vágáselemzések és mémkutatások során dekódolják az adott mű DNS-ét, precízen lerajzolva annak geneológiáját, esszényi tautológiákba ágyazva annak minden snittjét.

Az újrahasznosítást új szintre emelő Álomgyárban remake-ek, rebootok, sequelek, prequelek, spin-offok és rip-offok követik egymást, a gyanútlan fogyasztó egyre kevésbé lehet biztos a gyöngyvásznon pergő képkockák valódi eredetében. A kreativitás tátongó vákuumában a fent említett kifejezések legtöbbször pejoratív értelemben használatosak, hiszen miként az újramelegített étel sem ér fel egy friss fogás gasztronómiai élményével, úgy a sokadszorra lenyúzott rókabőr is gyomorforgató szagot áraszt magából. Mindez A majmok bolygója-sorozat esetében hatványozottan igaz: az öt, meglehetősen ingadozó minőségű folytatással és Tim Burton rosszemlékű remake-jével beszennyezett klasszikusra igencsak ráfért az újrafazonírozás, de azt senki sem várta, hogy az egyfilmes Wyatt (Menekülők) a nyár egyik legjobb mozijával és a filmtörténet tán legjobb animált karakterével teszi ezt. Hail Caesar!

Sorra bombáznak minket latexgöncbe bújt igazságosztók világraszóló kalandjaival, az idei nyár folyamán az Álomgyár igencsak elkényeztette a műfajra éhes közönségréteget. Asgardi istenségek és öntudatukra ébredt mutánsok után, de még épp a zöld lámpást lóbáló pilóta előtt érkezett meg a mozikba minden szuperhős leghazafiasabbika, aki a náci propagandagépezetre és Übermensch-kísérletekre adott amerikai képregény-válaszként, a II. világháborús törekvéseket megtestesítő ikonként lett mindörökké halhatatlan. Johnston pedig fogta, s a blockbuster-szezon tán leglazább nosztalgiafilmjével, egy jó értelemben véve régimódi opusszal tisztelgett az all-american legenda előtt, ami – miként címszereplője – kellemesen időtlen, őszintén jót akar, és könnyedségével hamar belopja magát a néző szívébe.

Az immár trilógiává bővült robotfilmek esetében minden jótét kritikusi orientáció kontraproduktívnak bizonyul: hiába hívják fel a figyelmet az opus szánalmas kvalitásaira, hiába a sok lesújtó vélemény, a publikum özönlik a mozikba. Ugyan a kisember eszképizmusát harmadszorra is keretbe foglaló robbantásorgia valóban nagyságrendekkel jobb, mint a széria második része – még ha A bukottak bosszúja alcímmel futó darab felfoghatatlanul alacsonyra is tette a mércét –, és kétségkívül látványos is, emellett dühítően ostoba, végtelenül unalmas és túl hosszú, avagy robotból is megárt a sok.

A nyolcvanas években, főképp Steven Spielbergnek, a Disney-stúdiónak és holdudvarának köszönhetően, a különféle betegség-metaforákat megtestesítő űrszörnyek mellett minden korábbinál markánsabban volt jelen a műfaj barátságos idegenekkel operáló és így az egész család számára épületes szórakozást nyújtó PG-verziója. Az egyre bizarrabb variációkat – Howard, a kacsától a Csoda a 8. utcában geronto-sci-fijéig – kitermelő irányvonalhoz épp kifulladásának éveiben írt F. Paul Wilson (The Keep, Pelts) tanulságos minimálmesét: röpke húsz perce alatt az 1989-ben sugárzott Glim Glim sikeresen aknázza ki a két szemléletmód közti különbséget, szívszaggató történetben bizonyítva, hogy a gyerekszoba nem mindig a legmegfelelőbb hely a fajközi kommunikáció megkezdéséhez.

A főképp televíziós íróként és producerként közismert Abrams eddigi két nagyjátékfilmje már felmutatta alkotójuk a hetvenes évek tömegkultúrájával ápolt, meghitt viszonyát: a Mission: Impossible III és a Star Trek képében az 1966-os születésű rendező egyaránt gyermekkorának meghatározó franchise-ait adaptálta az új évezred multiplex-közönségére szabva.  Alig ötvenmillió dollárból forgatott örömmozijában egyszerre teljesíti ki eddigi pályájának vonatkozó aspektusait és szolgál rajongói kritikával az elkanászodott új-hollywoodi csodagyerekek felé.

Figyelem, a szöveg spoilereket tartalmaz!

A pénzhiányon túl kurázsi is kell ahhoz, hogy valaki egy óriásszörnyfilmes alapötletből kiindulva az óriásszörnyek margóra szorításával forgasson filmet, Gareth Edwards ráadásul úgy csinálta végig gerilla-vállalkozását, hogy még a nagy csáberővel bíró dokumentarista technikának is ellen tudott állni. A trükkspecialistaként indult brit alkotó Monsters című tavalyi munkája, amelyben az effektkészítés mellett a látványtervezői, operatőri, forgatókönyvírói és rendezői feladatokért is felelt, a poszt-apokaliptikus rémfilmet ígérő plakát és szlogen ellenére valójában érzékeny road movie, amiben feltűnik néhány sokcsápos monstrum is.