A fesztivál már korábban is bebizonyította, hogy a kisfilm nemcsak a kísérletezés, a hangkeresés és játékfilm előtti gyakorlatozás terepe lehet, hanem profi, önálló és önmagában is működő alkotás. A minőséget az elmúlt év legnívósabb fesztiváljainak rövidfilmjeiből összeállított versenyprogram szavatolta, Oscar-jelölt daraboktól kezdve a Sundance-en át a Cannes-i versenyprogramban szereplő alkotásokig. Kevés kivételtől eltekintve idén a kisfilmek témavilága – sokszor határokat döntögető módon – a szexualitás, a párkapcsolat és a család körül forgott. Hogy az összességében vidámabb hangütés annak köszönhető, hogy a formából fakadóan gyorsan letapogatnak egy javulóban lévő nemzetközi hangulatot, vagy inkább a „cudar időben sírva vigadás” elve érvényesül: végül is mellékes kérdés, viszont az utóbbi egy-két év legjobb európai rövidjeit felsorakoztató mustra idén is egyenletesen hozott színvonalából a sötétebb tónusú munkák emelkedtek ki.

„Túlcsordul ott a képzeletnek karcsú serlege” – a Tóth-Pócs házaspár Bíborcsiga című munkájából kölcsönvett idézet jellemzi talán a legtalálóbban az idén 10. születésnapját ünneplő Kecskeméti Animációs Filmfesztivált, legyen szó a kísérőprogramok színes repertoárjáról vagy a tematikus blokkokba passzírozott megannyi mozgóképes alkotásról.

A nagy, európai A-kategóriás filmfesztiválok között bújik meg a kicsiny Udine FEFF (idén április 29-től május 7-ig), mely csekély mérete ellenére is igen komoly csemegét tartogat a moziba látogató, fesztiválozni vágyó közönség számára. A betűszó feloldásával rögtön megérthetjük, miért is tódul be filmenként majd 1200 néző a Teatro Nuovo nagytermébe: Far East Film Festival. A mustra lehetőséget ad a legfrissebb, sok esetben még a nemzetközi premiert is megelőző távol-keleti filmek nagyvásznon, kópiáról, csodaszép textúrával történő megnézésére, mely hallatán még a legedzettebb asiafan-torrentezők szeme is könnybe lábad.

Míg korábban a „K”, azaz a kísérleti és kisjátékfilmes szekcióban mutatkozott be elvétve egy-két magyar animációs film, az idei Filmszemlén először indultak külön versenykategóriában. Ennek megfelelően a hazai animációs egyedi filmek mai trendjeiről is valamivel árnyaltabb kép alakulhatott ki a nézőkben – de korántsem biztos, hogy (avagy biztos, hogy nem) a legárnyaltabb.

Az immáron negyedik életévét taposó EUShorts újbóli megrendezése és az általa gerjesztett Toldi mozis pezsgés igazolja, hogy a hazai nézők változatlanul vevők a hatásosan adagolt rövidfilmekre. A négy napos mustra során a szervezők idén is tarka válogatással prezentálták az öreg kontinens országainak egészen friss (túlnyomórészt az elmúlt egy-két évben készült) munkáit, és a tavalyi rendezvényhez hasonlóan ezúttal is öt blokkba gyűjtötték a mennyiséget tekintve valamivel szerényebb felhozatalt (32 új film és 9 ismétlés a múlt évben vetítettek közül). A karakteres és nagyon ízléses arculattal megtámogatott fesztivál (amelyről korábban is beszámoltunk) kisfilmes körképe szépen mutatja, hogy számtalan tehetséges alkotó lát még fantáziát a formában, és hogy a szervezők a filmnyelvi kísérletekre vállalkozó művek helyett továbbra is inkább a szélesebb közönség megszólítására képes – ezzel együtt persze nívós kivitelezésű – produkciókat részesítették előnyben a válogatásnál. Az anyagban gazdag december eleji fieszta gyakran egészen eltérő hangütésű munkák bemutatásával biztosította a beígért érzelmi hullámvasút-élményt, hogy a rövidfilmes terápiával a lehető legtöbb igényt és szükségletet kielégítse.

Magyar rapszódiák
A magyar táncfilmek között azonban sajnos akad olyan mű is, ahol egyáltalán nem világos, hogy mi végre forgatta filmre az alkotó a koreográfiát, hiszen egyáltalán nem él a film adta lehetőségekkel. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy itthon, a külföldi gyakorlattal ellentétben, többnyire koreográfusok, nem pedig filmes szakemberek rendezik a táncfilmeket. Az idei EDIT-en sor került egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol a magyar filmek alkotóit lehetett meghallgatni. Ez az egy óra sok kérdést megválaszolt: egyfelől a filmes szakma nem nyitott a táncművészetre, így a táncfilmre sem (a helyzet pedig a financiális gondok növekedésével valószínűleg romlani fog). Ez azt jelenti, hogy a koreográfusok, még ha akarnának, sem tudnak profi segítséget igénybe venni. Míg a legtöbben érezhetően tisztában voltak korlátaikkal, volt, aki egy vállrándítással csak annyit mondott, ha filmet akar forgatni, majd előkapja az otthoni kézikamerát. Sajnos a legújabb magyar alkotások valóban azt bizonyítják, hogy a táncfilmek honi készítői számára még mindig nem világos: a táncfilm épp annyira film, mint amennyire tánc.

Nemrég ért véget a hatodik EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztivál, ahol fenékriszáló madaraktól és vérbosszúra készülő Adidas-cipőktől kezdve Beckett élő bábuként menetelő színes figuráin át egy földön fetrengő kompániáig és sikítozó japánokig rengetegféle és -fajta népség perdült táncra a vásznon. A táncfilm fogalma azonban máig tisztázatlan mind a készítők, mind a kritikusok szemében. A következőkben a műfaj meghatározására teszek kísérletet, miközben filmes példákon keresztül igyekszem feltérképezni, hogyan gondolkodnak országhatáron belül és kívül a táncfilmről.

Közel ötven – köztük öt magyar – az elmúlt néhány évben készült, európai rövidfilmet mutatott be az EuShorts nemzetközi filmfesztivál novemberben a Toldi moziban. A szervezők előzetes szelekciót követően rendezték a néhány motívum révén egymáshoz kapcsolódó filmeket tematikus blokkokba. Így alakult ki az öt (Ez itt Európa, Beszéljünk másról, Temegén, Tesztoszteron huszárok, Amiket teszel) kb. nyolc filmből álló szakasz, valamint az előző fesztivál legsikeresebb és legjobbnak ítélt filmjeiből készült válogatás Kell ennél több? Nincs. címmel. Üde színfolt volt továbbá a Magyarországon ritkaságnak számító műfaji válogatás, a sajnos mindössze egyszer vetített, Csak egy kis sokkra keresztelt horror-blokk, melyet remélhetőleg jövőre is folytatnak a szervezők, és esetleg más műfajú filmeket felsorakoztató programpontokkal is kiegészítik a fesztivált. Mely nagyban segíthetné a műfaji filmek magyarországi kommunikációját. A Toldi vásznán neves nemzetközi fesztiválokon résztvevő és díjazott filmeket láthatott a közönség. Ez a hozzáállás jelen esetben ambivalens eredménnyel zárult. Pozitív mert profi alkotók javarészt jól kivitelezett kisfilmjeit láthattunk, ugyanakkor a megbízhatóság sokszor a középszerűséggel és a kiszámíthatósággal párosult. Kevés filmről mondhatjuk, hogy érdekes formai megoldással vagy igazán különös történettel próbálkozott volna.  Ez az ötven filmből álló merítés nyilvánvalóban nem reprezentatív, de talán reális képet fest a  közönségbarát narratív rövidfilmek jelenlegi tendenciáiról.