A legtöbb idegen nyelvre lefordított magyar irodalmi mű (Az ember tragédiája), a legismertebb élő hazai animációs filmrendező (Jankovics Marcell), az idehaza leghosszabb ideig gyártásban lévő (23 év), ráadásul hosszát tekintve is a legterjedelmesebb rajzfilm (160 perc), a legmonumentálisabb és legdrágább hazai animációs vállalkozás a rendszerváltozás óta (a film alkotói hozzávetőlegesen 700 millió forintra saccolják a film gyártási költségeit). Minden kétséget kizárólag a legek filmjével állunk szemben.

Aki arra kíváncsi, hogy mostanság mitől döglik a légy az animációs filmek háza táján, akkor az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál olyan állandó versenyen kívüli válogatásaira érdemes jegyet váltania, mint a Cartoon d’Or-jelöltek vagy a Világpanoráma elnevezésű blokk. A most következő rövid írásban a két blokkból szemezgetve egy-egy zsánerében és témaválasztásában teljesen eltérő munkát teszünk egymás mellé. A rögtönzött összevetést az indokolja, hogy mindkét filmnek technikájában, kivitelezésében közös a vállalása: formailag egyedi, újszerű látványvilág megalkotására tesznek kísérletet a kompjúteres 3D-s animáció eszköztárára alapozva.

Az animáció és a dokumentumfilm egymástól látszólag távol eső közelítésmódjainak összeházasítására a filmtörténet kezdete óta voltak kísérletek: a valóságban megtörtént eseményeket (helyszíni filmkamera hiányában) a mozgóképes híradások számára már egészen korán rekonstruálták – a legemblematikusabb példa erre A Lusitánia elsüllyedése. A filmemulzió technikailag meghatározott erősebb-gyengébb fényérzékenységéből következő plasztikus filmkép részletgazdagságát azonban hiába is akarná földi halandóként az animátor imitálni, így a dokumentumanimáció fázisonként megalkotott képkockái legritkább esetben akarnak a konkrét esemény szemtanúi lenni, rajtuk nem a „szemük” előtt játszódó, a rajtuk kívül is létező események peregnek, hanem a filmalkotó képzelete és keze szabta világ mozdul meg. Míg a „live action” dokumentumfilmek gyakran titkolni szeretnék alig leplezhető konstruált mivoltukat (vö. cinema verité), addig az animációs film éppen ebből kovácsol erényt magának. Ennek megfelelően az animációs dokumentumfilm úgy lesz a valós események megjelenítője, hogy azokat – nem titkolt módon – a filmkészítő belső világán szűri át.

Az Oscar-győzelmet besöprő Az elveszett dolog (The Lost Thing) több olyan vonással is rendelkezik, ami igencsak esélyessé tette az aranyszobrocska megszerzésére. Az animáció képi világa ötletes és friss, annak ellenére, hogy nem használ 3D-s technikát; a sztori pedig kellemesen melankolikus, és bárki számára megfejthető elgondolkodtató tartalommal bír, amely bájosan közvetíti társadalmi üzenetét, éppen csak annyira kritikusan, hogy émelygés nélkül érezzük rosszul magunkat. Ahogyan a két éve díjazott Kis kockák háza megtekintése után bizonyára megnőtt azoknak a száma, akik hirtelen késztetést éreztek, hogy felhívják a nagymamájukat, a Az elveszett dolog megnézése után sokan fogják előtúrni gyerekkori játékmackójukat, hogy felidézzék valaha volt bensőséges kapcsolatukat átlelkesített tárgyaik iránt.

A talpraesett egérhősök legalább olyan közkeletűnek számítanak az animáció történetében, mint a lelkiismereti okokból visszavonult ex-CIA-és bérgyilkosok a B-kategóriás bosszúthrillerekben. Miki egér, Jerry vagy épp Speedy Gonzales csak a legnépszerűbb példák arra, hogy ez a tápláléklánc alsó fertályán található kis rágcsáló – mely rendre túljár a vesztére törő erdei vagy háztáji ragadozók eszén – kiváló azonosulási pontként szolgál a többnyire gyerekekből álló célközönség számára. Szépen illeszkedik ebbe a hagyományba a The Gruffalo című félórás animáció, mellyel a BBC örvendeztette meg a 2009 karácsonyát a televízió előtt ünneplő családokat.

A Pixar Stúdió az animációs műnemet forradalmasító alkotói szinte már hazajárnak az Oscar-gálára, és a hatalmas népszerűségnek örvendő, egészestés darabjaik mellett rendszeresen hódolnak a rövidfilmes forma előtt is. Fáradozásukat eddig tíz jelölés és három aranyszobrocska dicsérte: ugyan a Toy Story 3-at kísérő Day & Night trófea nélkül távozott a vasárnapi díjkiosztóról, a szösszenet a szokott Pixar-színvonalat képviseli, miközben egy filmtechnikai paradigmaváltásra is érzékenyen reflektál.

Bastien Dubois animációs etűdje egy impresszionista festő vázlatfüzetének érzékeket megrészegítő frissességével hat. A fiatal rendező madagaszkári utazásának élményét, az emlékek összemosódó esszenciáját sűríti bele tíz perces kisfilmjébe. A film egymás mellé rendelt hangulatképekből, útijegyzetekből és elkapott fotók véletlenszerűségével rendezett képek sorozatából épül fel, a minimális történet egyetlen egy vidéki kirándulásra összpontosít. A film kerete, a fotókból, fecnikből, rajzokból összedobált vázlatfüzet ad értelmet az egész animációt meghatározó burjánzó skicc-stílusnak. Minden beállítás, mint egy-egy felelevenített, szétfoszló emléktöredék laza firkaként, látomásos minimál-rajzként, füzetlapok töredezett felületeire felvázolt félkész képötletként lüktet, érzékletesen visszaadva Madagaszkár tarka világát.

Eheti rövidfilmes összeállításunkban az Oscar méltatlanul alulfrekventált animációs kisfilmes kategóriájának idei jelöltjeit vesszük sorra, öt részben.

A reklám- és propagandaüzenetek egyszerűsítenek, tömörítenek és stilizálnak; voltaképpen a rajzfilm formai sajátosságait sorolván ugyanezekkel a tulajdonságokkal kezdődik a lista, csakhogy az animáció a didaktikus szájbarágást vizuális humorral képes oldani.

A Belleville randevú magával ragadó kalandvígjátékát jegyző francia író-rendező, Sylvain Chomet már első egészestés filmje stáblistáján is tisztelettel adózik az Hulot úrként mozi-ikonná vált színész-rendező, Jacques Tati oeuvre-je előtt. Az illuzionista pedig, amely Chomet második egészestés animációja, egyenesen a burleszk-sztár honfitárs több mint ötven éve eredetileg élőszereplős filmnek íródott, ám fiókban maradt forgatókönyvéből lett rajzfilmre adaptálva.

A stand-up comedy előadó a bár ittas közönsége elé lép, hogy hasizmaikat igyekezzen próbára tenni; egy négytagú család, apa, anya, gyerekek, önnön közös portréjukat szeretnék megörökíteni egy profi fotós műtermében. Azonban a triviálisnak tűnő helyzetek furcsa (értsd: kellemetlen, kényelmetlen, kínos, sokkírozó) mellékvágányokra kerülnek a fiatal brit animációs rendező, Joseph Pierce rövidfilmjeiben. Legutóbbi filmes munkája, a stuttgarti Trickfilm-Festival-fődíjas Családi portré a 2010-es Anilogue-on az Európai animációs összdíjra, a Cartoon d’Orra idén nominált alkotásokat bemutató blokkban látható.