ANIMATÉKA, magazin

Nagyhatalmú kisegér (Max Lang, Jakob Schuh: The Gruffalo)

Jankovics Márton

2011/03/03

A talpraesett egérhősök legalább olyan közkeletűnek számítanak az animáció történetében, mint a lelkiismereti okokból visszavonult ex-CIA-és bérgyilkosok a B-kategóriás bosszúthrillerekben. Miki egér, Jerry vagy épp Speedy Gonzales csak a legnépszerűbb példák arra, hogy ez a tápláléklánc alsó fertályán található kis rágcsáló – mely rendre túljár a vesztére törő erdei vagy háztáji ragadozók eszén – kiváló azonosulási pontként szolgál a többnyire gyerekekből álló célközönség számára. Szépen illeszkedik ebbe a hagyományba a The Gruffalo című félórás animáció, mellyel a BBC örvendeztette meg a 2009 karácsonyát a televízió előtt ünneplő családokat.

Max Lang és Jacob Schuh rajzfilmjének tehát egy furfangos kisegér áll a középpontjában, aki megfélemlítésre alkalmas fogak és karmok híján, puszta pszichikai hadviseléssel kerekedik felül az erdő rettegett ragadozóin. Apró termetű hősünk egy rettenetes, ám képzeletbeli szörnyről, bizonyos „Gruffalo”-ról szóló érzékletes leírásokkal hozza a frászt a rókára, a bagolyra és a kígyóra, mígnem egy tisztáson össze nem fut a saját maga által kitalált monstrummal. Lélekjelenlétét azonban ekkor sem veszti el, és a csekély értelmű Gruffalo jelenlétét kihasználva az erdő legrettegettebb állataként fogyaszthatja el megérdemelt mogyoróját az eseménydús nap végén.

Maga a  megkapó történet persze nem Langék érdeme, hiszen A Gruffalo az angolszász mesekönyvpiac utóbbi tíz évének egyik legnagyobb bestselleréből készült. A Julia Donaldson által versbe öntött és Axel Scheffler által illusztrált, azonos című képeskönyv 1999-ben jelent meg, és azóta több mint tízmillió példányt adtak el belőle a világ különböző országaiban. Külön érdekesség, hogy a nagy karriert befutó mesének egy magyar előképe is felfedezhető: Móra Ferenc Nagyhatalmú sündisznócska című története ugyanerre az ötletre épül, habár fantasztikus Gruffalo helyett be kell érnünk nála egy mezei „Mackó úr”-ral.

Julia Donaldson meséje azonban nem pusztán a szellemes szüzsének köszönheti népszerűségét: a könyv egyik legnagyobb erénye a veretes költői nyelvezet, mely Edgar Allan Poe hátborzongató rímeire hajazva tárja elénk a kisegér hihetetlen történetét. A rajzfilm alkotói jó érzékkel ismerték fel, hogy ezt a verbális varázst maximálisan ki kell aknázniuk, és teljes egészében átemelték az alapmű szövegét az adaptációba. Narrátornak ráadásul azt a Helena Bonham Cartert választották, aki Tim Burton – sok tekintetben Poe-ihletettségű – filmjeiben edződhetett a sejtelmes rímek elszavalására. Nem ő az egyetlen telitalálat a szinkronhangok terén, hiszen a brit színjátszás olyan további nagyágyúi adják kölcsön hangjukat az állatoknak, mint John Hurt vagy Tom Wilkinson.

Joggal vethető fel, hogy a vizualitás terén nem nyújt semmi rendkívülit A Gruffalo. Való igaz, hogy az idei Oscar-mezőnyben szinte mindegyik vetélytárs izgalmasabb ábrázolási technikákkal élt, mint a BBC darabja. Azonban a forradalmi technikák hiánya ellenére is megragadó a rajzfilm képi világa, hiszen helyenként a mesefilmektől szokatlan költői képekkel örvendezteti meg a nézőt. A veszélyekben gazdag erdő világát bemutató, kissé elmosódó, álomszerű képek hatékony fúzióra lépnek a repetitív, de karakteres szöveggel valamint a ráérős narratívával. A mindössze 700 szavas mese 27 percre való kihúzása tehát alapvetően jó ötletnek bizonyult, még akkor is, ha időnként a Jégkorszak kultikus motkányát idéző gegekkel töltik ki az üresjáratokat az alkotók.

Címke: , , ,

ANIMATÉKA, KRITIKA

KRITIKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

ESSZÉ

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

HÍREK

KRITIKA

HÍREK

ANIMATÉKA

INTERJÚ

HÍREK

ANIMATÉKA

ANIMATÉKA

AJÁNLÓ

KRITIKA