Míg a legtöbb műfaj jellemzésekor a műfajt alkotó filmcsoport hasonlóságait kell keresnünk, a gyerekfilm esetében a hasonlóság elsősorban nem a filmekben, hanem a közönség életkorában van. Így a filmcsoport határait sem a közös motívumkészlet megléte vagy hiánya jelöli ki, hanem az egyes filmek társadalmi megítélése,ezért a kategória tárgyalásakor mindenképpen figyelembe kell vennünk ezeket az elvárásokat, hogy megértsük működését.

A teljes tanulmány a Prizma legújabb számában olvasható.

Ez a kiadvány gyerekfilmekkel és ifjúsági filmekkel foglalkozik; olyan mesterségesen létrehozott filmcsoportokkal, amelyekről minden olvasónak rengeteg tapasztalata lehet, viszont akadémikusan igencsak kevéssé tárgyalt téma mindkettő. Bár határaik egyértelműnek tűnnek (a gyerekfilm a 12 év alatti közönséget, az ifjúsági film a 12 és 16 év közötti korosztályt célozza meg), valójában a mai napig rendkívül szubjektív, hogy mely filmeket hová soroljuk, így kevéssé meglepő módon az elméletírók is nagyon különbözően, olykor több kategóriát összemosva igyekeznek megalkotni a csoportot. Így kerülnek vegyesen a gyerekfilm hatalmas olvasztótégelyébe a gyerekszereplős filmek, a coming-of-age történetek, az állatokat szerepeltető alkotások; azok a mozik, melyeket a szöveg szerzője gyerekkorában látott, azok a filmek, amelyeket szeretne a gyermekeivel is megosztani és azok a filmek, amelyeket az ejnye-bejnyék és a lemondó fejcsóválások ellenére a gyerekek valójában néznek.
Hogy ezen filmcsoportok között rendet tegyünk, meg kell értenünk, hogy a gyerekfilm nem úgy szerveződött önálló filmcsoporttá, mint a műfajok általában, és nem tudjuk tisztán filmelméleti szempontok alapján megközelíteni; számos társadalmi, politikai, és ezektől teljesen független szubjektív szempont is befolyásolja a gyerekfilm mindenkori helyzetét, így kénytelenek vagyunk elsősorban ezeket a szempontokat számbavenni.

Gyerekfilm és nem-lista
A gyerekfilm elkülönítésének gondolata a hangosfilmváltás, illetve a Hays-kódex életbe lépésével egy időben merült fel először. A hangosfilmek nem csupán arra adtak lehetőséget, hogy a romlatlan gyermeki fülek trágár beszédet hallhassanak; a valóságot még hűebben utánzó mozi egyre erősebb azonosulásra késztette nézőit, és megszaporodtak az amorális, illetve immorális hősök, akik összezavarhatták az erkölcsi szempontból felkészületlen ifjúságot. Will Hays, a Motion Pictures Producers and Distributors of America elnöke igen konkrétan fogalmazta meg a gyerekfilm kategória létrehozásának okát: “We must have towards that sacred thing, the mind of a child, toward that clean and virgin thing, that unmarked slate – we must have toward that the same responsibility, the same care about the impressions made upon it, that the best clergyman, the more inspired teacher of youth would have.” ^[1]

A gyermeknevelés célja, hogy a leendő felnőttek hasznos tagjává válhassanak majd a társadalomnak, a sikeres nevelés tehát a beilleszkedésre kondicionál; kimenetele elég nagy súllyal esik latba ahhoz, hogy az állam bizonyos szinten felelősséget vállaljon érte. A gyermekek nem tudnak gondoskodni magukról, tehát törvények sora védi őket, amelyek a fizikai és a mentális károsodásukat egyaránt igyekeznek lehetetlenné tenni. A törvényhozó irányelveket az uralkodó IDEOLÓGIA, a PSZICHOLÓGIA és a PEDAGÓGIA eredményei jelölik ki; a döntésekre tehát a lélektan, az azt hasznosító gyakorlati nevelés és az adott társadalomban domináns, aktuális politikai nézetek, illetve a vallás is befolyással van. A gyerekfilm elsősorban azért jött létre, mert a mindenkori társadalomnak érdekében áll, hogy tagjai fizikálisan és mentálisan is egészségesek legyenek, ennek pedig a globálisan leginkább latba eső nyugati kultúrákban uralkodó meghatározó gyermekfelfogás – a romantikus gyermekeszmény ^[2] – értelmében előfeltétele, hogy a romlatlannak feltételezett gyermeklelket a lehető legtovább tartósítsuk. Ilyen módon, ha a kulturális evolúció ^[3] elméletét használva vizsgáljuk a gyerekfilm kialakulását, döntő különbség van a filmtörténet során létrejött bármely műfaj és a gyerekfilm születése között: míg a műfajok többsége az önmagukat újratermelő mémek szövevényes összeszerveződéséből jött létre, a gyermekfilmet politikailag korrekt kategóriaként, mesterségesen teremtették, a lehetőségek helyett tiltások mentén. Akárcsak egy mesterségesen telepített erdő vonalzóval kimért, tudományosan összeválogatott élővilága, a gyerekfilm is korlátok közé szorul; a szelekció és a retenció szabályai a gyerekfilmes mémek esetében változatlanul élnek, de a variációra sokkal kevesebb lehetőség van a fehérkabátos tudósok felügyelete mellett; a nemkívánatos motívumokat idejekorán kigyomlálják a törvény szakavatott őrei, így a gyerek-kompatibilis mémek beltenyészetébe csak ritkán kerülhet be új elem, és az is csak rejtekutakon. Ez a műviség az, ami miatt a gyerekfilm általános jellemzői sokkal nehezebben kutathatóak, mint egy abszolút műfaj, például a western motívumhálója. A műfajok olyan motívumok mentén jelölhetőek ki, amelyeket tartalmaznak, ezzel szemben a gyerekfilmeket a hiányok tartják össze – a gyerekfilm azon filmek csoportja, amelyekben minimális a szexualitás- és az erőszakábrázolás, amelyekben nincs morális és társadalmi bizonytalanság, amelyek nem tartalmaznak trágár beszédet, és nem buzdítanak azonosulásra kétségbevonható jellemű figurákkal. A Magyarországon működő korhatárbizottság besorolási szempontjai [[4]] http://www.nemzetifilmiroda.hu/upload/korhatar/besorolasi_szempontrendszer.pdf [[4]] is erre világítanak rá; az irányadó dokumentum tulajdonképpen egy nem-lista, azon motívumok és jellemzők felsorolása, amelyek automatikusan kiejtenek egy vizsgált filmalkotást a “bármely korosztálynak” kategóriából.

Ami tehát ideológiai szinten meghatározó volt a gyerekfilm létrejöttekor (a romantikus gyermekeszménynek megfelelően minél tovább megőrizni a sérülékeny gyermeki lelket a tisztaság és romlatlanság állapotában), azt a társadalmi felelősségvállalás jegyében politikai döntéssé érlelte az idő, így a különböző országok korhatárbizottsága dönt az elkészült mozgóképi alkotások bemutathatóságáról, a megfelelő célközönség kiválasztásáról.

Csakhogy a korhatár-besorolás, a hiánylista betartása önmagában nem elegendő, hogy gyerekfilm készüljön. Már a Hays által szorgalmazott matinéelőadások korában is problémát jelentett, hogy bár feloszthatóak a meglévő filmek a gyerekek számára zavaró jeleneteket nem tartalmazó, és felnőtt közönséget igénylő filmekre, a célzott gyerekfilmgyártás még váratott magára, és a mozik szövetsége igyekezett is kibújni a drága, viszont kevés hasznot hozó iparág felvállalása alól. Nem tekinthetjük gyerekfilmnek azokat a filmeket, amelyek a „korhatárra való tekintet nélkül megtekinthető filmalkotások” csoportján belülre kerültek, de gyerekek számára nem jelent élvezetet a megnézésük (lásd például: Cséplő Gyuri (1978), A buharai festő (1986)). Annál inkább gyerekfilmeknek tekinthetjük azokat a filmeket, amelyeket Terry Staples és Carey Bazalgette a CSALÁDI FILM kategóriába sorol – filmeknek azon csoportja, amelyekben minden korosztály megtalálja a neki való tartalmakat, tehát bizonyos kikacsintásokkal él a felnőtt nézők felé, de alapvetően a felnőtt tartalmakat csak utalások szintjén tálalja, így avatatlan fülek számára ezen információk rejtve maradnak. Ezek a filmek sokszor jelölnek ki felnőtt szereplőt az azonosulásra (Hook (1991), Segítség, felnőttem! (Big, 1988), Szellemirtók (Ghost Busters, 1984) – természetesen anyagi megfontolásból is, hiszen egy felnőtt sztárrral a mozikba csalogathatják a felnőtt közönséget is. És nem meglepő módon az amerikai családi filmek Magyarországon rendre a „12 éves kor alatt a megtekintés csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott” kategóriába kerülnek, hiszen érezhetően tartalmaznak szexualitást és erőszakot, de szerencsés esetben ezt a filmet néző gyerekek észre sem veszik. Így például a Segítség, felnőttem! felnőtt közönsége érti és tudja, mire hívja fel a gyereklelkű főszereplő figyelmét élcelődő munkatársa, amikor kolléganőjük combjait veszélyesnek titulálja, a filmet néző gyerekek azonban, a főszereplő Josh-hoz hasonlóan félreértik a megjegyzést, eldöntik, hogy amennyiben veszélyesek, úgy tartózkodni fognak tőle, majd nem foglalkoznak többet az esettel. Az információadagolás ilyen formája nagyon hasonlít a népmesék szerkesztési elvére, melyeket aktív korszakukban szintén vegyes közönség szórakoztatására meséltek, ennek ellenére enyhén lúgozott változataik a mai napig hagyományosan a gyermekkultúra részei, habár erőszakos és erotikus motívumaik az utómunka ellenére sem szűntek meg teljesen. Az ilyen típusú műalkotások belépése a gyerekszobába tehát egyáltalán nem újkeletű, bátran gyerekfilmként kezelhetjük a „bármely korosztály számára megtekinthető” kategóriából kicsúszott családi filmeket is, míg kénytelenek vagyunk a csoportból kizárni az egyszerűen erőszaktól, szexualitástól és vulgáris nyelvezettől tartózkodó filmeknek azt a csoportját, amely alapvetően a felnőtt közönséget kívánja megszólítani.