A tökéletes trükk említésekor viszonylag ritkán szokás igazán kidomborítani a tényt, hogy Christopher Nolan filmje Christopher Priest azonos című regényének adaptációja, holott a moziverzió rengeteget köszönhet a forrásműnek, ráadásul a két alkotó között még szellemi rokonságról is beszélhetünk. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a brit-amerikai rendező és a brit író ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, kiegyensúlyozott tempóval formált életművükben több érintkezési pont is felfedezhető. Mindketten érdeklődnek az emlékezet, az intenzív szubjektivitású elbeszélések és a komplex narratív szerkezetek iránt, kedvelik a megbízhatatlan narrátorokat, hajlamosak valamilyen formában tematizálni a fikcióteremtés folyamatát, és szívesen állítanak identitáskrízissel küszködő hős(öke)t a történeteik fókuszpontjába.[1] A tökéletes trükk tehát a bűnügyi filmes műfajokban dolgozó Nolan és a legtöbb helyen sci-fi íróként emlegetett Priest szempontjából egyaránt reprezentatív műnek tekinthető. Az alapszöveg és az adaptáció szoros összehasonlítása azt képes megmutatni, hogy a szerkezet- és tartalombeli eltérések miről árulkodnak az egyes alkotók különböző érdeklődésére vonatkozóan.

Elbeszélések és el-nem-beszélések – a regény narrátorai és titkai

Priest terjedelmes, ágas-bogas szerkezetű és magyarul is olvasható[2] regénye négy, egyaránt egyes szám első személyben megnyilvánuló (és irigylésre méltó dramaturgiai érzékkel rendelkező) elbeszélőt szerepeltet, illetve egy egészen rövid átkötés erejéig egy személytelen, mindent tudó narrátort is bevet.[3] Tekintettel a könyv feltehetően szűkebb körben való ismertségére és összetett szerkezetére, érdemes röviden áttekinteni az egyes elbeszélői rétegek tartalmát és funkcióját.

A regény első elbeszélője a könyv megjelenésének ideje (1995) környékén él. A múltja és családfája iránt kevéssé érdeklődő Andrew Westley (aki Borden vezetéknévvel született) újságíró, akit a főszerkesztője egy vallási szekta ténykedése kapcsán felmerült különös eset felderítésére küld az Angier-kúriához. Az örökbefogadott fiatalembernek ki kell derítenie, hogyan lehetett képes (ha képes volt) egy bizonyos tiszteletes bilokációra, vagyis arra, hogy egy időpontban két helyszínen legyen. Westley-t az ügy rejtélye helyett azonban az a talány kínozza, hogy vajon miért érzi úgy gyerekkora óta, hogy pszichikai kapcsolatban áll az ikertestvérével, amikor a rendelkezésére álló információk alapján egyke gyerek. A regény nyitó elbeszélése a cselekmény megalapozásául szolgál, egyben bevezeti az első enigmát.

A könyv második elbeszélője Westley dédapja, Alfred Borden, aki 1901-ben kezdi írni a memoárját, amit a férfi halála után kiadtak, így a szöveg elérhetővé vált a nagyközönség számára. A férfi az írásban beszámol az életéről (tehát az 1860-as évek közepétől kezdődő időszakról), karrierjének fontos állomásairól, és az ellenlábasaként megjelenő Rupert Angierrel folytatott, egyre jobban elmérgesedő rivalizálás újabb és újabb fordulatairól.[4] A nagyon is öntudatos, Nabokov önreflexív szövegeit idéző elbeszélés, rövid közbevetések formájában, hamar hozzálát az olvasó teljes elbizonytalanításához és a narrátor szavahihetőségének megkérdőjelezéséhez (így a szöveg támadásához). A kurtább fejezetekben megszólaló, változatlanul egyes szám első személyű hang a regény ezen pontján még értelmezhetetlen megjegyzéseket tesz,[5]és rövidesen az az érzésünk támad, hogy az elbeszélői én meghasadt. A nem egyszer önellentmondásos mondatokat lejegyző narrátor egy idő után világossá teszi, hogy van valamilyen titok (amire ő az „egyezmény” szóval utal), ami meghatározza és uralja az életét, erről azonban valamiért nem beszélhet az olvasónak – ingerlő módon persze újra és újra reflektál rá. Borden elbeszélése tehát azon túl, hogy felrajzolja a munkájában elhivatott, feleségét illetően hűtlen, mentális értelemben pedig zavart bűvész portréját, bevezeti a még sokáig rejtve maradó talányt, ami nem egyszerűen kulcsfontosságú a későbbi Angier-elbeszélés számára, hanem végső soron magyarázatot ad az önreflexív szöveg sajátos stílusára.

A regény harmadik elbeszélője Kate Angier, vagyis az a személy, aki Andrew Westleyt az Angier-kúriába csalogatta. A múltja és családfája iránt megszállottan érdeklődő magányos nő ugyanis annak reményében csalta a birtokára az újságírót, hogy tőle választ kaphat az őt kislánykora óta kínzó kérdésre. Kate gyerekként szemtanúja volt annak, hogy kisfia társaságában meglátogatta őt és családját egy bizonyos Clive Borden, és a kisfiú a család pincéjében lévő különös szerkezet működésbe lépését követő „elektromos viharban” meghalt. A kisfiút akkor Nicky Bordennek hívták, most azonban Andrew Westley néven él, és semmire sem emlékszik az esetből. Kate (Westleynek címzett) rövid elbeszélése vázlatosan beszámol az Angier-család múltjáról, de főként a hátborzongató esemény körülményeire koncentrál, és ezzel újabb nagy talánnyal gazdagítja a regényt.

A könyv negyedik elbeszélője Kate dédapja, Rupert Angier, aki 1866-ban kezdi írni a naplóját, amit a férfi halála után csak a családtagjai olvashattak el. Angier elbeszélése, amely hangsúlyosan a leghosszabb a regényben (a többi rész terjedelme együttesen is kisebb ennél), minuciózus pontossággal számol be a bűvész karrierjéről, szerelmi ügyeiről és az Alfred Bordennel folytatott tusakodás alakulásáról. A regény ezen szakasza ugyanakkor egy élet-krónika megfogalmazásánál jóval nagyobb feladatot visz véghez, ugyanis Angier naplója egyrészt árnyalja vagy akár teljesen más megvilágításba helyezi[6] a Bordennel való küzdelem egyes állomásait (hiszen a két történet értelemszerűen érintkezik bizonyos pontokon), másrészt választ ad az előző elbeszélések során felhalmozódott kérdésekre.
A regényt Westley elbeszélésének folytatása keretezi. A rövid lezárás nem csak megerősíti az Angier-napló végére kikristályosodott válaszokat, hanem elvarrja az előbbi narráció legvégén lógva hagyott szálat.[7]

Hivatkozások:
1.  Priest The Affirmation című regényének elbeszélője egy többszörös (érzelmi és anyagi) válság elviselhetetlen terhe miatt bezárkózik egy ismerőse házába (és saját elméjébe), hogy megírja a jelenlegi helyzetéhez vezető események krónikáját. A memoár gépelése során azonban hamar áttéved a fikció birodalmába, és az emlékei egyszerű megszövegezése helyett egy egész fantáziavilágot teremt magának. A The Glamour narrátora egy autóba rejtett bomba okozta baleset miatt emlékezetét veszti. Amikor a volt szeretőjeként bemutatkozó nő segítségével hozzálát emlékei rekonstruálásához, érzékelni kezd egy újabb valóságszintet, amit láthatatlan emberek népesítenek be. A The Separation alternatív történelem-regény, amelyben egy ikerpár egyik tagja az 1930-as években az angol Királyi Légierőhöz, a másik viszont a Vörös Kereszthez csatlakozik. A könyv a fivérek történetein keresztül két valóságot mutat be: az egyikben a második világháború a mi ismereteink szerint ér véget, a másikban viszont már 1941-ben befejeződik↑
2.  Priest, Christopher: A tökéletes trükk. (ford. Békési József és Sándor Zoltán) Budapest: Delta Vision Kiadó, 2007.↑
3.  A viktoriánus levélregény-hagyományhoz kapcsolódó könyv egyes narrátorai az „elbeszélői közlékenység” különböző típusait illusztrálják. Ebből a szempontból a legérdekesebb példa Borden: a bűvész életét ugyanis olyannyira meghatározza féltve őrzött titka, hogy még abban a szövegben sem beszél őszintén a helyzetéről, ahol kimerítően tájékoztatja az olvasót élete alakulásáról és a szakmájára vonatkozó elméleti meglátásairól. Ugyanakkor véget nem érően provokál: újra meg újra előadja az „üres kézzel állok önök előtt”-típusú performansz-szöveget, hogy folyamatosan emlékeztesse az olvasót arra, hogy mindig egy lépéssel előtte jár.↑
4.  Továbbá Borden az, aki rövidebb-hosszabb bűvészetelméleti fejtegetéseit is megosztja az olvasóval: egy ízben még hat pontos tipológiát is felvázol a bűvésztrükkök kategorizálására. A bűvésztrükkök megvalósításának három lépcsős jellemzését a film is átveszi.↑
5.  Például: „Nem terveztem semmi olyat, amivel nem értenék egyet, csak azt, hogy többet írok, mielőtt megint elolvasom. Elnézést kérek, hogy azt hittem, becsapom magam, nem akartam semmi rosszat.” (p. 48.)↑
6.  A „más megvilágításba helyezés” legszebb példáját, egyúttal Priest egyik legizgalmasabb elbeszélői ötletét az a jelenet tartalmazza, amelyben Angier, miután megszerzi Borden naplóját, saját rohamosan romló egészségi állapota miatt kieszel még egy utolsó bosszút, amivel a síron túlról is provokálhatja Bordent. A bűvész megszerkeszti a napló szövegét, és saját pénzének befektetésével elintézi, hogy kiadják a kötetet. Ez a húzás világossá teszi, hogy a regény második részében olvasott Borden-napló valójában Angier keze nyomát viseli magán, és nem tudhatjuk, hogy ez utóbbi egészen pontosan mit és mennyit változtatott a szövegen. Priest ezen metafikciós gesztusától talán még Nabokov is elsárgult volna. Priest ugyanakkor egyetlen kérdést nyitva hagy. Westley egy tiszteletes állítólagos bilokációja okán érkezett a történet elején az Angier-házhoz, de a regény hamar félreteszi ezt a rejtélyes ügyet, és később sem tér vissza hozzá. A rendelkezésünkre álló információk alapján arra következtethetünk, hogy az ördögi Tesla-találmányt titokban azóta is használják.↑
7.  Priest ugyanakkor egyetlen kérdést nyitva hagy. Westley egy tiszteletes állítólagos bilokációja okán érkezett a történet elején az Angier-házhoz, de a regény hamar félreteszi ezt a rejtélyes ügyet, és később sem tér vissza hozzá. A rendelkezésünkre álló információk alapján arra következtethetünk, hogy az ördögi Tesla-találmányt titokban azóta is használják↑