prometheuslead

KRITIKA

Gnózis és robotika (Ridley Scott: Prometheus)

Bartók Imre

2012/06/12

A Prometheus szerencsére jóval többet kínál a nosztalgiázásnál, és annál, hogy azon merengjünk, tulajdonképpen miért is vártuk ennyire. Mégis érdemes egy percre eltöprengeni, hogy az elvárások pontosan minek is szólnak. Mindenki tudja, hogy Giger eredeti teremtménye mennyire menő: egy steampunk kiborg, egy metroszexuális savmedence, egy alakot öltött, tudatalatti szorongásgóc. Azt is tudjuk, hogy a szellőzőaknás meneküléssel a film műfajt teremtett, és persze Weaver mint final girl is remek, minimum ikonikus. De mindez önmagában nem elég: a szinte példátlan kultuszhoz hihetetlenül kompakt és organikus látványvilág és dramaturgia is kellett, egy olyan imaginárius tér, amely éppen szűkösségében duzzad kozmikus jelentőségűvé és univerzálissá, és ahol minden arány és lépték tökéletesen el van találva. Művészet utoljára a gót katedrálisok esetében ajándékozta meg az emberiséget azzal a kétségbeejtő élménnyel, amellyel az Alienben látott gigantikus roncs félkomfortos belseje. Szükség volt egy rejtélyre is, egy kérdőjelre, valamire, ami dinamizálja az ember vs. szörny bináris szembenállását. Az eredeti Alienben ezt a rejtélyt a Prometheusban felélesztett (illetve ott még élő) Space Jockey jelentette. A filmet megelőző hype során többször felmerült, hogy a folytatás (illetve prequel, de talán még inkább reboot) alapötletét a leamortizálódott ormányos fickó adta. A Prometheus valóban ehhez a figurához nyúl, és nem is ködösít sokat: már a film első képkockáiból kiderül, hogy a Mérnökök testépítéssel és eugenetikával foglalkoznak, és ennél többet aztán később sem tudunk meg róluk.
Figyelem, spoilerveszély!

Van azonban az egész Alien-univerzumnak egy további eleme, ami jóval több, mint pusztán a sci-fihez evidensen kapcsolódó műfaji kellék: a gép. Ha végignézünk az elkészült öt filmen, azt látjuk, hogy a rémség előli menekülés pusztán díszletként szolgált a franchise legerősebb és legmélyebb problematikájához: természetes és mesterséges, organikus és mechanikus viszonyának kibontásához, mely hol feszültnek, hol szimbiotikusnak, megint máshol sorsszerűnek és végzetesnek mutatkozik. Az Alien-szörny legfőbb sajátossága szintén ebben, egyszerre eleven és gépies jellegében rejlik, és ha meggondoljuk, hogy Ripley szerint Ash „még a szörnynél is rosszabb”, akkor világossá válik, hogy miközben zsigeri szinten persze a szereplők puszta létüket féltik a sajátos szájberendezéssel rendelkező vadaktól, a mélyben egy ennél súlyosabb szembenállásról van szó. Az élet minden „idegentől” való ködös és ősi önféltésének motívuma ez, amelyhez aztán az anyaságtól való szorongás is kapcsolódik.

Alkalmai hibái ellenére a Prometheus okosabb film, mint amilyennek talán elsőre tűnik. Nemcsak hogy hű marad az Alien eredeti szellemiségéhez, de többé-kevésbé az új faj jelentette misztikum csábításnak is ellenáll. A Mérnökökhöz való visszatérés szereplőink számára tévút marad. Hívő vagy éppen csak élni vágyó szereplőink észre sem veszik, hogy a keresett válaszokért fölösleges volt eljönni hazulról. A „miért élünk?”, „honnan jövünk?” kérdésekre ugyanis nem az a  válasz, hogy odamegyünk az atyaúristenhez (vagy bárkihez, akit annak gondolunk), kihámozzuk kétezer éves kriogenikus transzából, és azt se megvárva, hogy fogat mosson szerencsétlen, rögtön ómajául kezdjük faggatni létünk értelméről. Mindenesetre az, hogy ez a próbálkozás a filmben igen hamar balul sül el, mélyebb jelentést hordoz. A teremtettség kérdésének megoldását a kérdés elmélyítése, vagyis az új teremtés jelenti. Az egész Alien-univerzum egyik központi motívuma, hogy a születettség tapasztalata a szülésben (vagy legalábbis annak ígéretében) teljesedik be – ez persze nem tündérmese, és az anyaságról a második és negyedik rész anya-lánya kapcsolatai után az új film megdöbbentően komor hangon beszél.

A Prometheus igazi dobása az, hogy képes új árnyalatot hozni az android-motívum terén (jelzi ezt már a víruskampány figyelemreméltó David-reklámja). Fassbender alakítása a híreszteléseknek megfelelően tényleg brutális: noha az ignoráns földlakók nem bírják ki, hogy folyamatosan megjegyzéseket tegyenek programozásából adódó érzelmi deficienseire, tekintetében mégis a megvetéstől a gyűlöletig a leghumánusabb érzések egész arzenálja tükröződik. Amíg Shaw doktornő görcsösen szorongatja az aputól kapott fémkeresztet („Mi is vitte el szegényt? Ebola”?), és harcos amazonként indul Teremtője színe elé, addig David csendben tanul, megfigyel, ténykedik és erőt gyűjt, várva a szabadságot (!) hiszen – „Ne kívánná mindenki a szülei halálát?” A mintha csak a Totem és tabun nevelkedett David érezhetően magasabb önismereti szintre jut, mint a homályos célokat kergető Shaw doktor. Egyébként ez az a pont, ahol nem lehet szó nélkül elmenni a Blade Runner-párhuzam mellett: Roy Betty és David lázadása majd fordulata, bosszúálló angyalból jótevő, égi követté való átlényegülése egyazon történet két variánsaként is olvasható.

YouTube előnézeti kép

A film ritmusa, dialógusai néha megdöccennek ugyan, bizonyos indítékok homályban maradnak (miért olyan lelkes a két másodpilóta a kamikaze akció miatt?), és összességében hiányzik a szereplők közti viszonyok árnyalt bemutatása, ami pedig az előző négy film mindegyikére jellemző volt. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy ne jutna minden percre egy-egy finom részlet: az android tejet iszik; a hajtöve, amit senki sem lát, fehér; a hajó díszletei közt mindenütt őskori, törzsi maszkokat látni; David, aki végül tolmácsol az ember és a Mérnök között (vö. az angyal közvetítő-szerepe), a film elején az Arábiai Lawrence-t nézi, amely szintén egy két kultúra közötti senkiföldjén sodródó, mellesleg súlyosan egomán kalandort mutat be. Érdemes még kiemelni, hogy a film ízlésesen és jó arányérzékkel merít az előző négyből, pl. a kosárlabdázás főhajtás a negyedik rész vonatkozó jelenete előtt. Nem értelmetlen kalaplengetés ez, hanem a mű ambícióját jelző igenlés: a Prometheusban tényleg van annyi spiritusz, hogy amellett, hogy önálló filmként is megállja a helyét, értelmesen kapcsolódik a Mítoszhoz.

És persze, tényleg vannak megválaszolatlan kérdések. Jellemző azonban, hogy a tudósok okoskodása közepette a proli hajóskapitány – mondja ki a szomorú, s egyben csalódást keltő igazságot: ahova érkeztek, nem a Paradicsom, hanem egy biológiai fegyverek fejlesztésére szolgáló katonai bázis. A kapitánynak nem ez az egyetlen nagy dumája: miközben azon tipródik, hogy lefeküdjön-e a robotnak látszó Meredith Vickersszel, az eldúdolt sorral az ember-robot koegzisztálást is új, pragmatikus összefüggésbe helyezi: „if you can’t be with the one you love, love the one you’re with”.

A megmaradt kérdőjelek ellenére semmi sem látszik cáfolni, hogy a Space Jockey hajó tényleg a földre tartott, és virágszirmok helyett barátságtalan parazitákkal akarta felszórni a bolygót. De miért? Ha ők a Mérnökök, miért ez a pusztítás, és legfőképpen: miért hívtak magukhoz, sőt nem is magukhoz, hanem csupán erre az LV-233 fedőjelű porfészekre? Talán bűnbe esett az emberiség? Ha ez a válasz, akkor a bűnnek ősréginek, legalább kétezer évesnek kell lennie, hiszen ennyi idő óta halottak a kaptárban talált mérnökök. Egy lehetséges magyarázatra lelhetünk Bábel tornyának történetében: ha az emberiség eléri azt a technológiai szintet, hogy megtegye ezt a távolságot az űrben, akkor – gondolják a Mérnökök – eljött az ideje, hogy elpusztítsuk őket, még mielőtt a fejünkre nőnek. De persze, ha ez a tervezők parája, akkor miért a saját DNS-ükből (saját képmásukra) hoztak létre bennünket? Mi értelme az egésznek?

Bárhogyan is, a teremtés félresikerült. A Prometheus mélyen gnosztikus film, ahol is a titkos, megváltó tudás mintha egyedül a halálraítélteknek és a robotoknak volna fenntartva. És különben is: ne ismerné mindenki a Prométheusz nevezetű mitológiai alak történetét? Ha mindenki tudja, hogy a technokrata titán története – legalábbis saját szempontjából – meglehetősen balul sült el, miért olyan lelkesek filmbéli tudósaink, hogy egy róla elnevezett hajóra szálljanak föl? Akárcsak az LV-233, a Prometheus sem azt kínálja, amit sokan vártak tőle, és éppen ennek köszönheti, hogy működik.

– Na, tetszett, Norbi? – kérdezem, és oldalra pillantok hatéves felé, akivel együtt ültem be a filmre. Megrökönyödve veszem észre, hogy Norbi mellkasa időközben kimarjult. Igen, valami mintha belülről szétrobbantotta volna. A végső sikolytól eltorzult arccal, székébe süppedve mered a vászonra. Norbi! Vajon mi történhetett? A legrosszabbtól tartva a kijárat felé veszem az irányt, de az ajtókat már bezárták. Valahol víz csöpög. Talán nem is víz, hanem valami más.

YouTube előnézeti kép

Címkék: ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
primer-original

KRITIKA

The-Thing-3

KRITIKA

translead

KRITIKA

super8-4

KRITIKA

never-let-me-go-movie-poster-11

KRITIKA

Source-Code-Film

KRITIKA

the prestige

ESSZÉ

atokeletestrukk04

ESSZÉ

idobunok1

ESSZÉ

rust

LÁNCREAKCIÓ

BlackMirror1x02_0629

LÁNCREAKCIÓ

undertheskinteaser

TRAILERPARK

im_here_robots-900x5131

Rövidfilm

alfonso_cuaron_children_of_men_long_shot

LISTA

gravity_JM (1)

AJÁNLÓ

amy-adams-the-master-movie

PRIZMATUBE

full-synchro

HANGOK A JÖVŐBŐL

unnamed-4

AJÁNLÓ

26-thanks-for-sharing

SZÉLESVÁSZON

doctorwholead

LÁNCREAKCIÓ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu