Az immár trilógiává bővült robotfilmek esetében minden jótét kritikusi orientáció kontraproduktívnak bizonyul: hiába hívják fel a figyelmet az opus szánalmas kvalitásaira, hiába a sok lesújtó vélemény, a publikum özönlik a mozikba. Ugyan a kisember eszképizmusát harmadszorra is keretbe foglaló robbantásorgia valóban nagyságrendekkel jobb, mint a széria második része – még ha A bukottak bosszúja alcímmel futó darab felfoghatatlanul alacsonyra is tette a mércét –, és kétségkívül látványos is, emellett dühítően ostoba, végtelenül unalmas és túl hosszú, avagy robotból is megárt a sok.

Fussuk le a kötelező köröket: Bay megalomán filmkészítési metódusa és a Transformers 3-ra költött temérdek zöldhasú minden centje meglátszik a végeredményen, ráadásul ezzel a felvonással a rendező és effektstábja a fotorealisztikus digitális képalkotás egy egészen új szintjére kapaszkodott. Technikai aspektusból nem lehet kifogásunk a filmmel kapcsolatban – bár a híresztelésekkel szemben nyomába sem ér az Avatar IMAX-verziójának –, sőt, még kifejezetten jót is tett neki, hogy karrierje során először Bay a harmadik dimenzióba merészkedett. A Transformers: A bukottak bosszúja kapkodó kézikamerával felvett, hektikusra vágott akciószekvenciái teljességgel átláthatatlanok voltak, amellett, hogy az üvöltő káoszban nehezen lehetett megkülönböztetni az egymás ellen vívó robotokat. A 3D-s forgatás ezzel szemben hosszabb, tágabb és fix beállításokra, illetve némileg nyugodtabb montázstechnikára kényszerítette Bay-t (a gyorsvágás a közönség rosszullétét eredményezné, háromdimenziós film esetében jóval megerőltetőbb a fürgén változó fókuszpontra átállni), aki így végre pár lépés távolságból, higgadtabban komponálta robotbalettjét. (Jelen sorok írójának az ordenáré pusztítás közepette ettől függetlenül is komoly nehézséget okozott a túlontúl hasonló gépmonstrumok beazonosítása.) A világunk ellen indított háború képkockái így megfelelő grandiózussággal és háromdimenziós filmekre jellemzően, szédítően sok repkedéssel peregnek az IMAX hatalmas gyöngyvásznán, ám Bay telhetetlensége miatt még a színtiszta látvány is megfekszi az ember gyomrát, megteltem a bő kézzel mért audiovizuális impulzusokkal. Amit a játékidő első harmadában még netán tátott szájjal és kikerekedett szemmel bámultam, azt a bő egy órára nyúló finálé környékén már csak kiégett agyú, fásult zombiként tudtam konstatálni. (Nagyon soknak éreztem a 157 perces játékidőt, de ez nyilván szubjektív.)

Bay az eddigieknél is szemtelenebbül temeti a központban álló attrakciók alá a történetet, amit egy kisiskolás módjára felmondott prológus hivatott címszavakban a tudtunkra adni. Űrverseny. USA. A Szovjetunió. A Hold sötét oldalán leledző MacGuffin. Jó robotok. Gonosz robotok. Jó emberek. Gonosz emberek. No és Sam Witwicky, illetve aktuális cicababája. (Hála a tervezőnek, de a második résszel ellentétben Sam szülei most alig rúghatnak labdába.) A töketlen Sam, aki annak ellenére, hogy olyan nővel hempereg, akit maximum csak kifutókon vagy parfümreklámban láthatunk (és tényleg!), elégedetlen az életével. Elismerő vállveregetésre, no és komoly állásra ácsingózik, de egyik fronton sem jár sikerrel, pedig még „Obi”-tól (Obamától) is van egy kitüntetése. Úgy fest, hogy egyedül csak az Autobotok és az Álcák közti évszázados kardcsörtében tud igazán kiteljesedni.

Megan Fox nagy sajtóvisszhanggal kísért lecserélésével Bay szemléletes tanúbizonyságát adja, hogy gyakorlatilag akármelyik szereplője leváltható anélkül, hogy a csere a film kárára menne, hiszen csak egy-egy szó vagy tulajdonság mentén felvázolt karakterekről van szó, akiknek lehetetlen szorítani, és emiatt valamelyest az egész bolygónkra kiterjesztett kataklizmát sem lehet átélni. Ugyan porrá válik egy-két civil, sírnak a kisgyerekek, felrobban pár katonákkal tömött repülőalkalmatosság és még Chicago nagy része is a földdel lesz egyenlő (bár az kérdéses, hogy egyik pillanatról a másikra hova tűnik a lakosság), mindenki nagyon jól tudja már, hogy a főbb szereplők sérthetetlenek, a közönséget maximálisan kielégítő gyávaság miatt pedig a Transformers 3. beharangozott „sötét és könyörtelen aspektusa” is ködbe vész, valahogy úgy, ahogy Emmerich 2012-jénél: névtelen és arctalan pixelemberek halála nem rázza meg a nézőt. A főbb karakterek továbbá legtöbbször csak passzív szemlélődésre vagy asszisztálásra vannak kárhoztatva, hiszen a valódi háborút a meglehetősen együgyű vezéreik parancsára a robotok vívják. A film új – és bizonyára nézőcsalogatónak szánt – mellékszereplőivel sem sikerült egyetlen átélhető emberi nézőponttal sem gazdagítani az opust, jelenlétük inkább csak még jobban felhívja a figyelmet a tátongó logikai baklövésekre, a cselekmény során felmerülő kérdésekre és a rombolás mellett csak fájdalmasan másodlagos emberi szálakra. A színészi alakítás intézménye most is nem létező tényezőként van jelen Bay attrakció-egyenletében, a főszerepben látható LaBeouf így a szokottnál is irritálóbb, a Foxot váltó Rosie Huntington-Whiteley rendületlenül csücsörít, míg az egyébként nagyszerű karakterszínészek, mint John Malkovich vagy Frances McDormand valószínűleg nem szívesen nézik majd vissza magukat. Bár Bay az űrverseny, Kennedy, Nixon és Csernobil filmszövegbe emelésével hitelesítő kontextusba kívánja helyezni monumentális sületlenségét, nyomába sem ér az oldalunkon korábban már taglalt X-Men – Az elsőknek, aminek a Transformers 3-ból hiányzó érdekfeszítő karakter-konfliktusok mellett pontosan ez volt az egyik legizgalmasabb aspektusa.

Fanyalogni persze lehet, még akkor is, ha teljesen egyértelmű, hogy mi az a szexepil-együttható, ami miatt a Transformers-széria ekkora sikerre tehetett szert, kezdve a kézenfekvő azonosulási pontot nyújtó LaBeouf karakterével, aki atipikus akciósztár fizimiskájával éppen az Alkonyat-saga, A negyedik, vagy éppen a Villámtolvaj – Percy Jackson és az olimposziak tökéletesre polírozott tinédzserhőseinek fonáka, vagyis hétköznapi, a valóságtól kevésbé elrugaszkodott figura. Eleinte a középiskolai, majd az egyetemi kihívások elől való menekülést testesítette meg az Autobotok által hírvivőként és egyfajta kulcsfiguraként választott Sam Witwicky, míg a harmadik részben – immár a gazdasági világválságra rezonálva – a munkakeresés és a hétköznapi felelősségvállalás nehézségeivel szemben jelent eszképista alternatívát a világ menetrendszerinti megmentése. A mindenkori, elengedhetetlen jó nőről már esett szó, jelenleg a science fiction műfaja is reneszánszát éli, ahogy a szemkápráztató kocsik, a hatalmas robotok, a gigantikus akciójelenetek és a Linkin Parkkal való sorozatos PR-együttműködések is magukért beszélnek. Bay mindezt egy olyan, közönségszempontból legalábbis működőképes masszává gyúrta össze az eddigi filmjeire is jellemző duzzadó macsóizmus, lassított stilizálás és olykor megmosolyogtatóan heroikus betétek hozzáadásával, hogy az már-már émelyítő esszenciáját adja Hollywood nyári blockbustereinek. Lehet szeretni vagy gyűlölni, a legnagyobb szerencséje azonban az, hogy kiégett retinával nem lehet kritikákat olvasni, az IMAX-terem dübörgésétől csöngő füllel pedig semmilyen figyelmeztetésre nem kapja fel az ember a fejét. Ebből a szempontból Bay mindenképpen egyedülálló alakja korunk Álomgyárának.