Konszenzusnak számít ugyan, hogy a neowestern élő-lélegző, a kortárs amerikai filmben egyre több alkotást számláló műfaji alosztály, azonban a jelenségre még a nemzetközi szakirodalomban sem találunk átfogó definíciót. Ennek oka, hogy a tendencia nem egyetlen narratív vagy stiláris vonulat szülötte, nem alkot mozgalmat, és nincs mögötte konzisztens ideológia. Fogalmilag kizárt tehát, hogy a neowesternt pusztán belső motívumvilága alapján azonosítsuk; a hullám csak a hagyománnyal való viszonya mentén határozható meg, sőt, maga sem más, mint szakadatlan dialógus a hagyománnyal. (Király Jenő is úgy ítéli, hogy a mindenkori műfajokat diskurzusfolyamoknak kell tekinteni.)

Miközben az idei Oscar-szezon egyik potenciális befutója a némafilmkorszak megidézésével állít emlékművet a mozimágiának, a lassan irányzattá növekedett neoexploitation – amely bizonyos értelemben soha nem is szólt másról, mint a mozi imádatáról, habár képviselői érezhetően jobban húznak a szakadó szalag és a fedetlen keblek, mint a régimódi glamour felé – már tavaly kitermelte saját különbejáratú siratóénekét.

Hasonlóan a tavaly mozikba került A dolog-remake-hez, A tetovált lány idei újrája is minden benne rejlő potenciál ellenére elsősorban középszerűségben jeleskedik. A remake intézményét övező némiképp értelmetlen általános ellenérzésektől függetlenül mindkét moziban benne rejlett egy számos irányba megnyitható alapszöveg ihletett és izgalmas újramondásának lehetősége, de az alkotók egyik esetben sem vállalták a már kanonizált forrásanyag apró variációknál merészebb megdolgozását. Az amerikai A tetovált lány ebből a szempontból azért lehet nagyobb csalódás, mert a filmet övező hype éppen Fincher egyéni vízióját ígérte – de a végeredmény sem egyéninek, sem víziónak nem nevezhető.

A legenda szerint 2009 januárjában a Sundance Filmfesztivál területén leparkolt egy kitömött madarakkal díszített furgon, oldalain a „BIDEMIC.COM” és a „WHY DID THE EAGLES AND VULTURES ATTACKED?” hibásan felfestett felirataival, benne pedig a szórólapokat osztogató James Nguyen direktorral, aki nem volt hajlandó beletörődni a fesztivál döntésébe, miszerint filmjét nem vették fel a programba. Ezért a környéken kibérelt egy filmszínházat, majd saját szervezésben tartotta meg a Birdemic – Shock and Terror első bemutatóját, ahonnét a szájhagyomány a legnagyobb horrorfilmekkel foglalkozó weboldalakig vitte az író-rendező-operatőr által „egyedülálló thriller-románcként” definiált film hírét. A 2010-es premiert már a Bloody-Disgusting! szponzorálta, az idei DVD és Blu-Ray kiadások mögött az exploitationre és kultfilmekre specializálódott Severin Films (Emanuelle-sorozat, Santa Sangre, The Inglorious Bastards) áll, Nguyent pedig a trashfilm olyan klasszikusaival emlegetik egy lapon, mint Ed Wood, Larry Buchanan vagy Tommy Wiseau, miközben a filmjét illető rajongói spekulációk egy dilettáns vakszerencséjétől a szándékos médiahekk feltételezéséig terjednek.

A Tom Cruise brand első embere (név szerint Tom Cruise) öt évnyi családapaság, hittérítés és néhány bulvárfiaskó okozta kényszerpihenő után visszatért a zászlóshajójaként cirkáló Mission: Impossible franchise-hoz, hogy egy újabb blockbustert hozzon tető alá. A legújabb epizód, a Mission: Impossible – Fantom protokoll rendezői székébe ezúttal az élőszereplős filmekben járatlan, animációs nagyágyút, Brad Birdöt ültette. Azonban egyáltalán nem kétséges ki az úr a háznál: itt a sztár-karakter a szerző, a rendező mindössze statiszta.

Nem kifejezetten gyakori jelenség, ha egy hányattatott sorsú, annakidején több éves előkészületi Purgatóriumban vergődő filmről pozitívan, mi több lelkesen lehet nyilatkozni, mivel a sorozatos rendezőcserék és forgatókönyv-újraírások az esetek nagy részében baljós nyomot hagynak a végeredményen. (Hogy s mint, Jonah Hex?) A 2007 óta hányódó Pénzcsinálót is számos balszerencse sújtotta: a David Frankelt váltó Steven Soderbergh dokumentumfilmes, beszélő fejes megközelítésétől lázgörcsöt kaptak az öltönyösök, s azon nyomban felhívták a capotés Millert, a tervezetten 2009 nyarán kezdődő forgatást az utolsó pillanatban állították le, végül Aaron Sorkint kérték fel, hogy dolgozza át Steve Zaillian szkriptjét, aki eredetileg Stan Chervin vázlataiból, aki eredetileg Michael Lewis könyvéből dolgozott. És ráadásul 2010 októberében a MoneyBART-tal még a Simpsonék is elkészítették a saját verziójukat…

A legenda szerint egyszer, réges-régen, valaki épp egy nyári kasszasiker mozis vetítésén ült, amikor arra gondolt: „Bárcsak lenne még egy film, ami szinte teljesen olyan, mint ez – csak sokkal szarabb.” Az illető fohásza meghallgatásra talált a mozis istenségeknél, akik hamarosan cselekedtek is. Így született meg az úgynevezett mockbuster, ez a sajátosan önreflexív műfaj, amelynek képviselőit a hollywoodi filmeket imitáló, alacsony költségvetéssel dolgozó cégek termelik, amik lázasan dolgoznak azon, hogy az éppen bemutatásra kerülő álomgyári produkciók hasonló című és tartalmú másolatait mihamarabb a DVD- , illetve VoD-piacra küldjék. Hiszen tegyük a kezüket a szívünkre, és válaszoljunk őszintén: inkább lekászálódunk a kanapéról, beülünk a kocsiba, és elfurikázunk egy moziig, hogy megnézhessünk egy magas költségvetésű filmet, amelyben óriásrobotok alakulnak autókká, vagy bőven beérjük azzal is, hogy otthon maradunk, pattogtatunk a mikróban egy kis kukoricát, és betesszük a lejátszóba a Transmorphers – Az alakváltókat?

A posztmodern mozi Új-Hollywooddal karöltve sok szépet és jót adott a XX. század végi, XXI. század eleji filmkultúrának, ilyen például a vaskos, önreflektív ironizálás, a blockbuster-stratégia, illetve az ezekkel általában összefüggő műfajhibriditás. Ez utóbbi olyannyira áldásos hatású, hogy már a hetvenes-nyolcvanas években is komoly múlttal, hagyományokkal rendelkező filmtudomány egyenesen laboratóriumi szakaszába lépett miatta– egyenruha nélküli kritikusok, esztéták, filmteoretikusok gondos boncolások, vizsgálatok, vágáselemzések és mémkutatások során dekódolják az adott mű DNS-ét, precízen lerajzolva annak geneológiáját, esszényi tautológiákba ágyazva annak minden snittjét.

A pedagógusélet nem fenékig tejfel, tudja ezt John Keating tanár úrtól kezdve Piton professzorig minden celluloidra termett tutor; a mainstream filmipar épp ezért ágál előszeretettel évtizedek óta nagy lelkesedéssel – bödönnyi pátosszal és szaftos tanulságokkal – a szakma olyan bűvös csodái mellett, mint a kooperatív munkamódszerek, vagy a készség- és képességfejlesztés. Ugyan mi segíthetne jobban a kiégett, napi szinten alázott, alulfizetett, szívét-lelkét kitevő pedagógusokon, ha nem a hollywoodi optimizmus és meleg tónusú máz? Az utóbbi években viszont valami nincs rendben az oktatásügy háza tájékán, a válsággal bizonyos értékek is átformálódtak. Nyilvánvaló oktatáspolitikai kudarc például, hogy a High School Musical-trilógia blockbuster lehetett pár évvel ezelőtt; másik oldalról pedig gazdag illusztrációt fest a Glee – Sztárok leszünk sorozat is, mely csupa immorális, táblát körömmel és széles mosollyal csikorgató, maximalista pszichopatát vonultat fel a katedrán.

Az újrahasznosítást új szintre emelő Álomgyárban remake-ek, rebootok, sequelek, prequelek, spin-offok és rip-offok követik egymást, a gyanútlan fogyasztó egyre kevésbé lehet biztos a gyöngyvásznon pergő képkockák valódi eredetében. A kreativitás tátongó vákuumában a fent említett kifejezések legtöbbször pejoratív értelemben használatosak, hiszen miként az újramelegített étel sem ér fel egy friss fogás gasztronómiai élményével, úgy a sokadszorra lenyúzott rókabőr is gyomorforgató szagot áraszt magából. Mindez A majmok bolygója-sorozat esetében hatványozottan igaz: az öt, meglehetősen ingadozó minőségű folytatással és Tim Burton rosszemlékű remake-jével beszennyezett klasszikusra igencsak ráfért az újrafazonírozás, de azt senki sem várta, hogy az egyfilmes Wyatt (Menekülők) a nyár egyik legjobb mozijával és a filmtörténet tán legjobb animált karakterével teszi ezt. Hail Caesar!