Bravúrosan bonyolított, veretes kémtörténetek írói rangsorának felállításakor nem jelentene váratlan fordulatot, ha John le Carré neve első helyen landolna a listán. Az angol származású szerző nem csupán a zsánerelemek ügyes kezű zsonglőrjeként híresült el, számos művét egyenesen a huszadik századi irodalom legfontosabb alkotásai közé sorolják, valamint jópár alkotásából mozgóképes adaptáció is született (A kém, aki bejött a hidegről, Oroszország ház, Ébresztő a halottnak). Történeteiben az apró részletekben gazdag cselekmény mellett a rejtett párhuzamok és összecsengések mentén ábrázolt lelki folyamatok is a legfinomabb kidolgozásban szervesülnek a sűrű zsánerszövetbe. Ez a fajta egyedülálló, sokrétű cizelláltság jellemzi 1974-es, Suszter, szabó, baka, kém című remekét is.

Az elmúlt évek amerikai filmtermésében nyomozni kell a krimi után: természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy a műfajnak hűlt helye, a bűnügyi vonalon aktív alkotók azonban feltűnően a gengszterfilm és a thriller zsánerét preferálják. Kivételeket persze találhatunk, főként akkor, ha megelégszünk a különféle műfajkeverékekkel, mint például az akciójelenetekkel feldúsított Sherlock Holmes-mozik koprodukciói vagy A tetovált lány nyomozós thrillere. A régivágású krimik, mint a Hideg nyomon vagy a független szektor többé-kevésbé ide tartozó alkotásai (Cold Weather, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye), ugyanakkor csak szórványos példák, a mozgóképes detektívtörténetek az utóbbi időkben inkább a televízióban leltek otthonra. Tehát akkor is eseményszámba menne egy moziba szánt krimi bemutatója, ha a rendező vezetékneve nem vonna magával rögtön asszociációt.

A napszemüvegben tüntető szupersztár figurája ma legalább annyira közhelyes, mint a pirospozsgás csecsemőt csókolgató politikusok képe. Zöld, állatvédő, békeaktivista, buddhista és liberális – ezek a jelzők már-már röhejesen tapadnak a közéletileg is aktív hollywoodi alkotókra, miközben egyre többen vannak olyanok, akik kizárólag a marketinges kolléga tanácsára csatlakoznak a gonosz nagyvállalatok, az olvadó jégsapkák vagy a mindenkori amerikai külpolitika elleni szent háborúhoz. Az „elbonósodás” kétségtelenül markáns jelensége a kortárs szórakoztatóiparnak. Az önjelölt világmegváltók gyakran puszta divatból, bármiféle mélyebb egyéni meggyőződés nélkül politizálnak, és bár ügyesen szajkózzák a rövidebb szlogeneket, a komolyabb összefüggések megismerésére a legritkább esetben fordítanak időt. Politikai és társadalmi kérdésekben ma Hollywoodban csak igen kevesen képesek összetett és önálló gondolatok megfogalmazására. George Clooney a fontos kivételek egyike.

A kissé halovány Szellemíró után a modernizmus lengyel nagymestere visszatért az életműve kezdetét jelölő zárt alapfelálláshoz. A Yasmina Reza többszörösen díjnyertes színdarabjából készült adaptáció a Kés a vízben vagy az Iszonyat 21. századi testvérdarabja lehetne, amennyiben egy jól körülhatárolható helyszín alkotja az opus terét, elmét megbontó őrület és gyilkos vágyak helyett azonban Polanski ezúttal a hétköznapi társalgások mögött megbúvó indulatokat boncolgatja – avagy a civilizáció és a társadalmi normák által ránk kényszerített, illedelmesen összeszorított fogú mosolyok ki nem mondott érzelmek és sérelmek útját állják. Kitűnő kamaradrámájában aztán nagy örömmel hántja le az udvariasság álságos mázát a gyermekeik sajnálatos összetűzését elrendezni igyekvő két házaspár egyre jobban eldurvuló vitája során.

Bukolikus jelenetet látunk. A helyszín egy civilizáció szennyétől távol eső farm, ahol tucatnyi fiatal serénykedik szótlanul a ház körüli munkák elvégzésén; majd egy gyors vágást követően már az étkezőben figyelhetjük, ahogy a dolgos kis csapat épp jól megérdemelt vacsoráját fogyasztja a nap végén. Az erős fény-árnyék kontrasztra épülő beállítás „Az utolsó vacsora”-festmények kompozícióját idézi, még a bátortalanul pislákoló lámpa elektromosan fűtött glóriája is ott csüng a középen ülő krisztusi alak feje fölött. Családias meghittség és fullasztó kilátástalanság különös elegye lengi be ezeket a képeket, az idill csendjéből ki-kihallani a bénító rettegés néma sikolyát. Gyanakvásunkat csakhamar meg is erősíti a címszereplő Marcy hajnali szökésjelenete…

Szinte alig találkozhatunk olyan recenzióval, amely ne húzná alá vastagon, hogy a harcos baloldaliságáról híres olasz direktor, Nanni Moretti ezúttal könnyedebb hangvételű, a katolikus egyházi vezetőkkel szemben kifejezetten elnéző mozit készített. Amikor híre ment, hogy a ’68-as szellemiségű író-rendező következő munkája a pápaválasztás kényes kérdéseit dolgozza fel, sokan már jó előre dörzsölték a tenyerüket. A várt botrány és az éles egyházellenes kirohanás azonban elmaradt, helyette egy empatikus, főleg a belső érzelmi történésekre koncentráló melodráma született. Igaz, Moretti most valóban nem a hatalmi struktúrákkal foglalkozik, hanem a mögöttük álló, fiktív személyiségeket veszi górcső alá, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne illetné a Vatikánt is kritikával. Ugyan nem üvölti az arcunkba, de a sorok között egyértelműen fogalmaz: szerinte az egyház vezetői egytől-egyig gyámoltalan gyerekek, akik nem igazán tudnak semmit az őket körülvevő világról. Naivitásuk távol tartja őket a kőkemény realitástól – egészen addig, míg a hívek érdekében egyikük kénytelen szembenézni legalább a saját személyes kapacitásaival.

Halálos betegséggel viccelődni csak jó ízléssel és legfőképpen milligrammra kimért arányérzékkel lehet. Ugyanis ha a humorra kerül túlságosan nagy hangsúly, félő, hogy a súlyos kórság háttérbe szorul, s egy csapásra bagatellé válik, viszont ha sötét tónusok uralkodnak el az opuson, a könnyed szellemeskedés kínosan sülhet el, mi több, nyomasztó feszengést válthat ki a nézőkből. Levine megkapóan személyes hangvételű dramedyje épp azért figyelemreméltó diadal, mert kényes fabulájával mindvégig pengeélen táncol, mégsem vét el egyetlen lépést sem.

A harcos Oscar-esővel kísért diadalmenete közben a közönség és sajnos a honi forgalmazók is megfeledkeztek a hasonló tematikájú, említett bokszfilmmel egy időben készülő Warriorról. Nem ismeretlen hollywoodi formula a működőképesnek vélt ötletek dupla kiaknázása, idézzük csak fel az Armageddon és a Deep Impact, az Egy bogár élete és a Z, a hangya, vagy a Dante pokla és a Tűzhányó esetét. A filmiparban, de legfőképp a mozipénztáraknál kegyetlen farkastörvények uralkodnak, melyek csak a piacilag életképesebbnek bizonyuló darabnak kedveznek – aki lemarad, kimarad. Épp ezért ért váratlanul a Warrior, ami egy szemvillanás alatt küldi a padlóra a valós eseményeken alapuló A harcost, és Christian Bale valóban lenyűgöző transzformációjával szemben nem is egy, hanem három elképesztő alakítást, valamint egy könnyfakasztóan lehengerlő katarzist tömörít magában.

A Tom Cruise brand első embere (név szerint Tom Cruise) öt évnyi családapaság, hittérítés és néhány bulvárfiaskó okozta kényszerpihenő után visszatért a zászlóshajójaként cirkáló Mission: Impossible franchise-hoz, hogy egy újabb blockbustert hozzon tető alá. A legújabb epizód, a Mission: Impossible – Fantom protokoll rendezői székébe ezúttal az élőszereplős filmekben járatlan, animációs nagyágyút, Brad Birdöt ültette. Azonban egyáltalán nem kétséges ki az úr a háznál: itt a sztár-karakter a szerző, a rendező mindössze statiszta.

Akit ejtett már rabul festmény, biztosan azon is elmerengett, milyen is lenne behatolni az adott mű világába. A vásznon kimerevített pillanat így továbbgördülhetne, és akár a figurák motivációi, a további sorsuk is kibontakozhatna előttünk. Ha jobban utánagondolunk, az iménti felvetésekkel tulajdonképp a mozi és a festészet igen elhanyagolt, közös határvidékére kalandoztunk. Azt az érzékeny drámai pontot ugyanis, amit a festő az ecsetével sűrít a képbe, a film egy igen sajátos narratív építkezéssel állítja elő: a festménybe feszített történet a mozgóképen kockáról-kockára bontakozik ki, elmesélve így azokat a háttérinformációkat is, melyeket a festő legfeljebb csak sejtetni képes. A lengyel Lech Majewski hasonló gondolatkísérletekkel játszik el, és megpróbálja a mozgókép nyelvén megfejteni azokat a stilisztikai és dramaturgiai megoldásokat, melyeket a 16. századi flamand mester, az idősebb Pieter Bruegel alkalmazott. Filmjében a festő egy kevéssé ismert képe, az Út a Kálváriára elevenedik meg – tényleg szó szerint.