A Cinefest idei zárófilmje rendhagyó keretet alkot a tavalyi mustra nyitófilmjével, a Dr. Halállal: mindkét alkotás az HBO berkein belül készült, és az amerikai közélet egy-egy igencsak vitatott szegmensével foglalkozik. Ám míg Barry Levinson karakterdrámája az eutanázia körül zajló emberi jogi perpatvart mutatta be, Curtis Hanson a mára már újabb gazdasági világválságként emlegetett 2008-as eseményekre, valamint a szálakat mozgató nagykutyákra, elsősorban a William Hurt alakította Hank Paulson egykori pénzügyminiszterre irányítja kameráját. Szikár tömörsége és lényegre törő történetvezetése miatt a Too Big to Fail még azok számára is érdekes lehet, akiket elriaszt a témába vágó dokumentumfilmek száraz adatcunamija, de például Oliver Stone didaktikus példabeszédétől már émelyegnek.

A piacrengető híresztelésekkel ellentétben az Edgar Wright farvízén evickélő Cornish elsőfilmje nem az év alkotása (az nagy valószínűséggel a Drive – Gázt! lesz), ettől függetlenül azonban mindenképpen üdvözölendő darab, az idei Cinefest Filmfesztivál döntnökei ismét jó érzékkel nyúltak bele a kapós független filmek turkálójába. A debütáns brit direktor sikeresen házasítja össze a manapság új erőre kapott földönkívüli inváziós opusokat a hazája kitchen sink mozijából kibontakozó, társadalomtudatos, ám a műfajisággal már szorosabb viszonyt ápoló filmekkel, kivételes trendérzékenységről tanúbizonyságot adva.

Manapság a gépkocsi-centrikus filmek elengedhetetlen összetevőjeként tartják számon a felpörgő fordulatszámmal vetekedő montázstechnikát, a tolakodóan divatos, jobbára hip-hop vagy r&b zenei betétekkel támogatott, egyre irracionálisabb akciójeleneteket, melyek kombinatorikus sorjázása uralkodik az így alárendelt elbeszélésen. Hűvösen adagolt atmoszféra-dózisok helyett orrfacsaró benzin-, gumi- és tesztoszteronbűzben vagyunk kénytelenek megmártózni, hiszen halálos iramban csak észveszejtően ész nélkül lehet közlekedni. A székhelyét Dániából az Álomgyárba exportáló Refn ezzel szemben némileg anakronisztikus darabbal tiszteleg a mérföldeket faló gépmonstrumok előtt, egy filmmel, amiben a csendnek nagyobb jelentősége van a kimondott szavaknál, egy filmmel, ami egy ezerszer elkoptatott gengszterfilmes szüzsét csomagol szemrevaló szerzői köntösbe, kiszolgálva a multiplexek és a sikátor-mozik közönségét is egyaránt. A dán wunderkind tűzhányó módjára kitörő brutalitást ütköztet éteri lírával – hipnotikus ambient opusával Michael Mann előtt fejet hajtva –, míg a névtelen főszereplőt megformáló Ryan Gosling újabb elképesztő alakítással szilárdítja meg a helyét a 21. század legizgalmasabb színészei körében.

A mexikói születésű Alejandro González Iñárritu 2000 és 2006 között készült, trilógiának is titulált első három nagyjátékfilmjével zajos sikert aratott, divatot teremtett, mondhatni meghódította a világot. Iñárritu az új évezred kezdetén látványosan kivirágzó mexikói újhullám egyik vezéralakjaként indult, majd merész lépésekkel nyitott a globális érdeklődésre számot tartó, földrészeket összekötő filmezés felé, miközben jellegzetes, értékütköztetéseken alapuló szerzői fogalmazásmódjával fokozatosan jutott el a kulturális különbségek feltérképezésétől az ezek mögött felsejlő egyetemes azonosság- és felelősségtudat kimondásáig. A Bábellel a szálak végleg összeértek, a kör bezárult, így a felfedezőútnak szükségszerűen egy radikális irányváltással kellett (volna) folytatódnia. Az állandó forgatókönyvírójától megvált szerző azonban Biutiful című negyedik egészestés mozijában csak első ránézésre szakít a már bevált stratégiával, az eredmény – túl azon, hogy nagyon tudatosan szerkesztett, érzékeny alkotás – ebből a szempontból csupán félmegoldás.

Potiche: díszes váza, kínai vagy japán eredetű. Jelölhet olyan férfit vagy nőt is, akinek egyetlen funkciója a dekorativitás. Erőtlen, hatalom nélküli.
Pastiche: Egymástól eltérő stílusrétegek, elemek keveredése, irányzatok jellegzetességeinek összeragasztása, parodisztikus céllal.

A fenti két fogalom François Ozon Született feleség (eredetileg: Potiche) című filmjének esszenciáját adja.

A posztmodern mozi Új-Hollywooddal karöltve sok szépet és jót adott a XX. század végi, XXI. század eleji filmkultúrának, ilyen például a vaskos, önreflektív ironizálás, a blockbuster-stratégia, illetve az ezekkel általában összefüggő műfajhibriditás. Ez utóbbi olyannyira áldásos hatású, hogy már a hetvenes-nyolcvanas években is komoly múlttal, hagyományokkal rendelkező filmtudomány egyenesen laboratóriumi szakaszába lépett miatta– egyenruha nélküli kritikusok, esztéták, filmteoretikusok gondos boncolások, vizsgálatok, vágáselemzések és mémkutatások során dekódolják az adott mű DNS-ét, precízen lerajzolva annak geneológiáját, esszényi tautológiákba ágyazva annak minden snittjét.

A pedagógusélet nem fenékig tejfel, tudja ezt John Keating tanár úrtól kezdve Piton professzorig minden celluloidra termett tutor; a mainstream filmipar épp ezért ágál előszeretettel évtizedek óta nagy lelkesedéssel – bödönnyi pátosszal és szaftos tanulságokkal – a szakma olyan bűvös csodái mellett, mint a kooperatív munkamódszerek, vagy a készség- és képességfejlesztés. Ugyan mi segíthetne jobban a kiégett, napi szinten alázott, alulfizetett, szívét-lelkét kitevő pedagógusokon, ha nem a hollywoodi optimizmus és meleg tónusú máz? Az utóbbi években viszont valami nincs rendben az oktatásügy háza tájékán, a válsággal bizonyos értékek is átformálódtak. Nyilvánvaló oktatáspolitikai kudarc például, hogy a High School Musical-trilógia blockbuster lehetett pár évvel ezelőtt; másik oldalról pedig gazdag illusztrációt fest a Glee – Sztárok leszünk sorozat is, mely csupa immorális, táblát körömmel és széles mosollyal csikorgató, maximalista pszichopatát vonultat fel a katedrán.

Az újrahasznosítást új szintre emelő Álomgyárban remake-ek, rebootok, sequelek, prequelek, spin-offok és rip-offok követik egymást, a gyanútlan fogyasztó egyre kevésbé lehet biztos a gyöngyvásznon pergő képkockák valódi eredetében. A kreativitás tátongó vákuumában a fent említett kifejezések legtöbbször pejoratív értelemben használatosak, hiszen miként az újramelegített étel sem ér fel egy friss fogás gasztronómiai élményével, úgy a sokadszorra lenyúzott rókabőr is gyomorforgató szagot áraszt magából. Mindez A majmok bolygója-sorozat esetében hatványozottan igaz: az öt, meglehetősen ingadozó minőségű folytatással és Tim Burton rosszemlékű remake-jével beszennyezett klasszikusra igencsak ráfért az újrafazonírozás, de azt senki sem várta, hogy az egyfilmes Wyatt (Menekülők) a nyár egyik legjobb mozijával és a filmtörténet tán legjobb animált karakterével teszi ezt. Hail Caesar!

Egy 200 millió dolláros celluloid-fiaskó már önmagában megér egy megszívelendő misét, de ha említett kudarc egy ilyen, szuperhős aspektusból kifejezetten erős nyár végén égeti bele magát a publikum kollektív retinájába, a bukás annál nagyobb port kavar. Ugyan Campbell már kétszer szabta újra őfelsége titkosügynökének makulátlan szmokingját, a DC Comics-szal közös, franchise-indító kísérlete nem várt mellékhatásokkal, nevesül görcsbe álló fejcsóválással és sajgó fejfájással, a klisémérő kiakadásával, valamint a 3D-ben is látványosan lapos karakterek kénytelen-kelletlen elviselésével zárult. Mindenesetre nem jó jel, ha egy magát komolyan vevő szuperhősfilm tízedik percében Topper Harley röhejes kálváriája és a Nagy durranás-filmek ugranak be a kritikusnak. Ez a zöld lámpás bizony igen haloványan pislákol.

„Gyerekkoromban két rémálmom volt. Az egyikben kitört az atomháború, a másikban elváltak a szüleim, és mikor húsz lettem, apám és anyám szét is mentek.” – így vezeti be egy helyen legújabb filmjét Derek Cianfrance . A direktor tizenkét évet áldozott életéből a Blue Valentine celluloidra rögzítésére, eközben saját bevallása szerint hatvanhét vázlatot írt papírra, számos inspiratív találkozáson és párbeszéden esett túl, és még egy vasat sem keresett a filmjével. Legelső, még 1998-ban bemutatott, Brother Tied címre hallgató opusánál jóval nagyobb felzúdulás és szerencsére jóval nagyobb szakmai hozsanna követte a Ryan Gosling és Michelle Williams főszereplésével készült tragikus románcot. Az MPAA sokáig obskúrus cunilingusra és orális szexre hivatkozva az NC-17 végzetes billogját kívánta rásütni a műre, de a korhatár-botránynál jóval erősebben érvényesülnek a Sundance-en és Cannes-ban is szárnyra kapó dicshimnuszok, velük együtt pedig a valódi erények. A Blue Valentine ugyanis nem kizárólag egy, a kortárs amerikai indie-vonulatba reprezentatívan illeszkedő traumatikus kapcsolat-dráma, de szerzői szubjektivitással, az alkotó be nem hegedő sebeivel tűzdelt vászon-lenyomat is.