KRITIKA

Ki húzza meg a ravaszt? – Robotzsaru

Árva Márton

2014/02/10

A Robotzsaru-remake fő kérdésének az tűnt, hogy az Elit halálosztók-filmek rendezője mennyit tud egy hollywoodi blockbusterbe átmenteni a korábban tökélyre vitt, dokumentarisztikus megközelítést és adrenalin-bombaként ható akciókat elegyítő fogalmazásmódjából. De mint kiderült, Padilha nem igazán foglalkozott ezzel.

A kínálkozó ziccer ilyen látványos elkerülése azért meglepő, mert az 1987-es Verhoeven-féle első Robotzsaru és Padilha játékfilmes életművének csúcsát jelentő Elit halálosztók két tétele nem szűkölködik egymásra rezonáló motívumokban. Egy felületesebb összevetés is kirajzolja a két alkotás problematikájának metszetét, melyben a bűntől megcsömörlött nagyváros „megtisztítására” életre hívott, a rendőri praxisból a háború felé tolódó speciális egység, az abszolút kötelességtudat révén elbizonytalanodó személyes identitás, illetve a felettesek korrupt hatalmi játszmái miatt két tűz között ragadt hős szerepel.

Azonban további működésbeli hasonlóságokat is találunk a két munka között, ha az érzelmek kiiktatásának és a megingathatatlan morális tartás hajszolásának emberfeletti terhe miatt a rendszerből száműzött, kívülálló és hasadt központi karakter perspektívájából bemutatott harcot vizsgáljuk. Míg a fizikai összecsapások mindkét esetben a szegénység köréből kiemelkedő, de így is a hatalmi ranglétra alsó felén lévő bűnözők likvidálására szolgálnak, az igazi ellenség legyőzése a felsőbb irányítás bábmestereinek lebuktatásán és az általuk képviselt rendszer átfogóbb kritikáján keresztül valósul meg. A fentiek alapján ráadásul egy kiszámítható Robotzsaru-remake pontosan pozícionálhatná magát a közelmúlt felfrissített cyberpunk-opuszainak sorában is. Hiszen a legördülő izzadtságot könnycseppként újradefiniáló, szentimentális Az emlékmás és az emberi arcot maszkkal eltakaró, szigorú Dredd szintén nagy adag CGI-al felturbózott darabjai közé kényelmesen beillene az első Robotzsaru-koncepció felelevenítése, előbbi megszállott énkeresése és utóbbi könyörtelen bűnüldözése közé ékelve a belső és külső igazság felkutatásának kétirányú feszültségét, ami a szerzői vonal folytatásaként pontosan rímelne az Elit halálosztók Nascimento kapitányának külső és belső ellenerőkkel szembeni eltökélt fellépésére is.

De Padilha nem elégedett meg a logikus húzásokkal, a megkezdett utak folytatásával, hanem sokkal kockázatosabb talajra lépett. Műve részben igazolja a szerzőiségét a forma helyett a gondolatvilágba csepegtető brazil filmest, viszont sokakban jogosan hagy majd hiányérzetet. Az idei Robotzsaru Iránban játszódó, látványos prológusa magába sűríti az Elit halálosztók-mozik dokumentarista akcióját valamint az eredeti film koncentrált média- és rendszerkritikáját is, hogy a továbbiakban a történet alapkoncepciójában rejlő erkölcsi kérdéskör alapos taglalásával és a személyes dráma hangsúlyozásával írja felül az igazságszolgáltatás témája és a látványos akciódömping iránti elvárásokat is.

A 2014-es Alex Murphyt gépies megbízhatóságú igazságszolga helyett engedetlen rendőrként ismerjük meg (éppen engedély nélkül vitt véghez egy balul elsült leleplezést), aki egy merénylet áldozataként válik emberi ronccsá. A Murphy létfontosságú szervei köré ember-szerű alakot formáló, programozott páncéltest nem az eljövendő rend első reménysugaraként való újjászületés ígéretét hordozza, hanem csupán eszköz a túlfejlett technológiai környezetben robotellenessé vált közvélemény megpuhítására, politikai adu a maximálisan automatizált rendőrség létrehozását gátló törvény ellen. A megváltóból ürüggyé silányuló Robotzsaru megítélésében tehát nem az játszik kulcsszerepet, hogy jobb az embernél, hanem az, hogy rosszabb a robotnál: készítőinek kell bizonygatniuk, hogy van benne valami emberi, miközben a kulisszák mögött ezeket a humánus vonásokat – mint hibákat – igyekeznek kiszűrni. Ez az alapvető hangsúlyeltolás átrendezi a remake hatalmi és érzelmi pólusait, a teremtmény önmagára találása helyett a teremtő helyzetére irányítva a figyelmet.

A film didaxistól sem mentes első részében, a köztes létforma alapos feltérképezése kapcsán erkölcsi tézisek és tudományos értékek súlyos acéltesteknél is jelentőségteljesebben (vagy inkább azok helyett) feszülnek egymásnak. Részletes analízisre kerülnek az emberre és a robotra jellemző tényezők, ahogy mindkettő számszerűsíthetősége és módosíthatósága is bebizonyosodik. Meghökkentő konkrétsággal tárul elénk a Murphy testének elenyésző százalékát adó „organikus rész”, és végigkövethetjük a szoftveresen feljavítható, ki-bekapcsolható lény agyát átprogramozó beavatkozást is. A bevetést megelőző hosszadalmas kűrök tehát orvosi precizitással hiteltelenítik el az emberi érzelmek létjogosultságát a szerencsétlenül járt rendőr esetében, így egyúttal az őt újjáalkotó – egyébként testileg károsult embereken fejlett technológiával segítő – cég erkölcsi megítélését is árnyalják. Hiszen ha az illető alkalmazott működésének pontosan két százaléka emberi jellegű, akkor a kérdés a termékkibocsátás és -tesztelés tárgykörébe, nem pedig a manipuláció és a hazugság problematikájába tartozik, elvégre manipulálni csak embereket lehet, gépeket nem.

Ebből a gondosan előkészített alapvetésből indul ki Padilha szerzői hozzájárulása, amivel a riói elitrendőrök filmjei után (ahol gyakran gyökeresen változott meg a narrátor-főhős nézői megítélése), hollywoodi kereteken belül ritkán látott mértékben elbizonytalanítja a történet morális értékeit. Az új Robotzsaruban a végső ellenségként kikiáltott cégvezetők a lakosság hosszú távú védelmének érdekében zsigerelik ki terméküket, és már csak emiatt is érthető, hogy féltik jó hírüket. Murphy (vagy szoftvere) pedig utolsó emberi sejtjéért is harcolna, hogy valamiképpen visszataláljon családjához, de eközben önkényes bosszúállóként, hivatását félre téve – egy egyébként igen ügyetlenül elsikkadó cselekményszálban – indul az őt megnyomorító merénylők után. A kétségektől gyötört Frankenstein doktor, a cég átgondolt igazgatója és hűséges dolgozói Murphyhez hasonlóan elfogadható motivációkat vonultatnak fel, de külön-külön feltérképezett erényeik illetve hibáik láttán egyikük sem vonja maradéktalanul maga mellé a nézői azonosulást. A kritika címében idézett kérdés tehát immár nem csupán az „ember vagy a gép” cyberpunk közhelyére vonatkozik, hanem alkotó és műve bonyolult szembenállására is.

A rendező tehát amerikai műfajfilmben szokatlan viszonyokat teremt, ezzel viszont akadályokat gördít a zsánerhatások zavartalan kibontakozása elé a törvénymódosítás körüli politikai csatározás thrillerétől, a családot ért veszteség drámáján át a Robotzsaru bevetését megmutató akcióig. Ráadásul vizuális fogalmazásában és zeneválasztásában is ironikus eklektikát használ. A néhány hangsúlyos pontban csúcsosodó fizikai konfliktusokat a first person shooting game-ek stílusában, a kiemelt drámai mélypontokat pedig rendre tolakodó felső kameraállásokban látjuk. A legfontosabb hatalmi ág, a média pellengérre állítását a ’87-es verzió döntően nem közvetlenül a cselekményhez kapcsolódó híradóbetétjei helyett az Elit halálosztók második részében látotthoz hasonló, részrehajló és vádaskodó one-man-show szállítja (Samuel L. Jackson most is kiemelkedő), ami az ideológiai visszásságokat rezonőrként erősíti fel, a cselekményt pedig kórusként kommentálja. Murphy egyik jelenete alatt pedig az Óz, a csodák csodája Bádogember-dala csendül fel összekacsintós játék gyanánt („If only I had a heart.”).

Padilha lázadó megoldásai – főhőséihez hasonlóan – veszélyeztetik működésének közegét: a Robotzsaruba csempészett szerzői motívumok nem mutatnak elég konzekvenciát ahhoz, hogy valóban új értelmet adjanak az erős műfaji alapú történetnek, hatásuk viszont így is megzavarja a zsáner-gépezet mechanikus zakatolását. A teremtményt létrehozó (álom)gyár gépesített műveleteibe emberi tényező csúszott. De ahogy a film első felében, a rekreációs központban robotkézzel gitárt ragadó férfi – bármennyire is örül a lehetőségnek – ráébred, hogy a csúcstechnika túl nagy kompromisszum az igazi önkifejezéshez, Padilha is jobban muzsikált hús-vér alapanyaggal, mint az akkurátusan kimért, túlnyomórészt elektromos töltést hordozó részecskékkel.

YouTube előnézeti kép

 

Címke: , ,

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

KRITIKA

FESZTIVÁL

The Heiresses (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

FESZTIVÁL

KRITIKA

FESZTIVÁL

KRITIKA

AJÁNLÓ

KINO LATINO

KRITIKA

KRITIKA