Die Tomorrow (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

Ez a film 75 percre leszámol az egyik legsúlyosabb tabunkkal

Árva Márton

2018/02/18

A thai rendező megigéző képeken néz szembe a halállal.

A nyugati filmkultúrában jellemzően szűk műfaji skatulyákba szorulnak azok a történetek, amelyekben a különféle halálnemekkel és a halál állandó fenyegetésével szembesülünk. A kérlelhetetlen elmúlás élménye a modern nyugati ember számára egy bizonyos töménység fölött elviselhetetlenné válik, ezért vagy zsigerileg elriaszt, vagy humoros feloldásért kiált. Az előbbi igényt rendszerint a nézők terrorizálását önként magukra vállaló horrorfilmek elégítik ki. Ilyen például a(z ál)dokumentum-felvételekkel sokkoló A halál 1000 arca-sorozat, a halál fogalmának ténylegesen arcot (és testet) kölcsönző slasher alműfajának darabjai (lásd a Sikoly-széria halálmaszkos gyilkosát), vagy azok a sokkfilmek, melyek ugyan arcot nem, de más emberi jegyeket tulajdonítanak a halálnak, hogy ezek mentén próbálják jobban megragadni (mint az emberi módon „tervező” halál a Végső állomás-filmekben). A másik véglet a halál tragikumának halmozásából viccet csináló fekete komédiáké, az elmúlás képeit kinevető Öt perc gyilkosságtól a halálra készülő emberiséget kifigurázó A legújabb testamentumig.

Amikor Nyugaton komoly szándékkal közelítő művészfilmes rendezők nyúlnak a kérdéshez, többnyire a kibírhatatlan veszteség halmozása helyett egy-egy kiemelt vagy éppen különleges esetre szorítkozva vetnek számot a halállal. Így választ egyéni, sőt sokszor személyes fókuszt a témának nekiveselkedő szerzői rendezők zöme A hetedik pecsétet jegyző Bergmantól a Villanás a víz felettet készítő Wim Wendersen át néhány kortárs alkotóig.

Ha azonban az európai és észak-amerikai filmgyártáson túlra tekintünk, elvétve arra is találhatunk példákat, hogy egy művészi ambíciókat dédelgető filmes az egyéni sorsoknál tágabb fókuszt választva kutakodik a halál témakörében. A chilei Sebastián Silva Life Kills Me-jének főhőse például egy hullaházban vizsgálódik, majd megszállottan igyekszik megfigyelni a kismadarak lelkének kiröppenését, a japán Sion Sono pedig a tömeges öngyilkosságok kapcsán a társadalmi szintű elidegenedésre reflektál a Suicide Clubban.

Az idei Berlinale Forum szekciójában a thai Nawapol Thamrongrattanarit mutatott be egy alaposan kidolgozott és mélyen érző művészfilmet, melyben a bal felső sarokban fut egy számláló, ami valós időben értesít arról, hogy a statisztika szerint mennyi ember hunyt el, mialatt mi a moziszékünkben ültünk.

Die Tomorrow (forrás: Berlinale)

Die Tomorrow (forrás: Berlinale)

A Die Tomorrow nem csak az elmúlás kulturális tabujának feszegetése miatt merész film. Ennél talán kockázatosabb döntés, hogy mindezt első látásra általános igénnyel, mindenféle tematikus szűkítés nélkül, pusztán a filmes eszközök sokszínűségére támaszkodva teszi. Vagyis úgy próbál kimerítően beszélni a halál elvont fogalmáról, hogy különféle képeket rendel hozzá. Gyönyörűen felvett, vágatlan tíz perces jeleneteket, interjúrészleteket, szöveges inzerteket és archív felvételeket helyez egymás mellé. Ugyanakkor eközben alig számol a halál (és következésképpen az élet) társadalmi és pszichológiai változatosságával. Érzékenyen megtalált helyzetekben és okosan komponált képeken tekint be szereplőinek utolsó napjába, de nem tudatosítja, hogy esettanulmányait csak a fegyveres konfliktusokban nem érintett, moziba járó középosztály kizárólagos nézőpontjából válogatta. Békés és betegség általi halálok szerepelnek a filmben, ezeken kívül az inzerteken végzetes balesetekre, egy öngyilkosságra és egy természeti katasztrófára történik utalás. Az erőszakos halál vagy az éhhalál tömegeket elpusztító tragédiái fölött a film így nagyvonalúan átsiklik, vagyis a provokatív kérdésfelvetése valójában aligha nevezhető kimerítőnek.

Ez a probléma egy ehhez képest banálisnak tetsző gondhoz is elvezet: az „utolsó nap” mindvégig változatlan témamegjelöléséből és a szereplők körének korlátozott mintájából következően az esszéfilmbe ékelt fikciós jelenetek illusztrációkká silányulnak. Mintha valaki egy túlságosan általános kérdéskörről beszélve különféle adatokat, kis színeseket és különleges történeteket mutogatna a telefonjáról. Darabkákat látunk Az élet nélkülem-szerű betegségmelodrámából, a Loreak című baszk filmben látottakhoz hasonló, baljósan színpompás virágcsokrokat, egy morbid táblázatot a leggyakoribb öngyilkossági formák hatékonyságáról és néhány másodpercet a Challenger űrrepülő kilövés utáni tragédiájából.

Mindez persze nem azért kifogásolható, mert a közösségi média hírfolyamának eklektikája összeegyeztethetetlen lenne az esszéfilm műfajával. Inkább azért, mert a Die Tomorrowból hiányzik a törekvés, hogy a széttartó elemek sokaságából összetett filmkészítői érvelés kerekedjen ki, és így a gazdag alapanyagból csupán gyenge asszociációs kapcsok mentén közös nevezőre hozott klipek sora lesz.

Die Tomorrow (forrás: Berlinale)

Die Tomorrow (forrás: Berlinale)

Thamrongrattanarit filmjének ugyanakkor van egy látványos, filmelméleti szempontból is értékelhető erénye, mégpedig, hogy az élet utolsó pillanatait a valós idő sajátos jelenlétélményén keresztül mutatja be. Ez a megoldás a hasonló tematikájú A Ghost Story szándékaival pontosan ellentétes, mert David Lowery rendezésében a halálhoz kapcsolódó különleges időélményt a film elején a szellemvilágba kerülő lepelalak időutazása nyújtja. A Die Tomorrow ezzel szemben határozottan elzárkózik az evilágon túli kitekintésektől, és minden erejével azon van, hogy tapintható közelségbe hozza és a tényleges, emberi léptékű idő hatása alá vonja az elmúlás árnyékába szorult szereplőit. A fiktív illusztrációs jelenetek négyzetes képei ugyanis egy-egy vágás nélküli hosszúbeállításba foglalják az adott sorsok értékes perceit. A finoman végigpásztázott arcok, a lassan legördülő könnycseppek vagy a banális tevékenységek közepette meghozott döntések mind a megállíthatatlanul múló időt szeretnék láthatóvá és érezhetővé tenni.

Közhely, hogy a digitális váltás óta a mozgókép lényegében elvesztette azt a sajátosságát, hogy a nyersanyagban kézzelfoghatóan megragadja a kamera előtt levő tárgyról visszaverődő fénysugarakat. Régóta nem magától értetődő André Bazin alapvetése, ami a celluloid és a világ közötti bizonyító erejű kapcsolatból indul ki. Az elektronikusan kódolt, számsorokba tömörített információkból létrehozott képek korában rafinált eljárásokra van szükség, hogy a fizikai jelenlét tapintható élménye meg tudjon születni filmnézés közben. Bizonyos értelmezések szerint például azért találunk ma egyre több hosszan elnyúló, a tájak és a felületek anyagszerűségében elmerülő filmet, mert a filmkészítők ezekkel a megoldásokkal igyekeznek kompenzálni a celluloid egyeduralmával együtt elveszett, eredendő valósághatást (lásd Tiago de Luca fejezetét a Theorizing World Cinema című kötetben).

YouTube előnézeti kép

A Die Tomorrow pedig úgy ragadja meg a most még jelenvaló élet fogalmát, hogy a megszakítás nélküli idő élményében köti össze hosszú snittjeinek nézőjét és szereplőit. Az elmúlás eseményét a lét, vagyis az állandó, de általában észlelhetetlenül lassú elmúlás élményével állítja szembe. A képen látott emberek pontosan annyit öregedtek ezek alatt a snittek alatt, mint mi, akik nézzük őket. Ez az élmény pedig legalább olyan hatásosan hangsúlyozza ki a közös evilágba tartozást, mint a celluloidon nyomot hagyó fénysugár. Így ezekbe a nagy gonddal felvett képsorokba még akkor is sok megkapó pillanat kerül, ha egyébként az egész esszéfilm koncepcióját – a nyitányban feltűnő másodpercmutatóktól kezdve – szörnyen keresettnek érezzük.

A Die Tomorrow tehát nem megy tovább egy elmélázó kocsmai beszélgetés lételméleti jelentőségén, de szerencsére a fent említett érdemei miatt mégsem az az arcátlanul szentimentális közhely-puffogtatás, aminek az előzetese alapján képzelnénk.

Címke: ,

The Heiresses (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

Kutyák szigete (forrás: Berlinale)

FESZTIVÁL

201813990_1_IMG_FIX_700x700-2

AJÁNLÓ

201813586_4_IMG_FIX_700x700

KINO LATINO

wes-anderson-isle-of-dogs-026

FESZTIVÁL

jupiter_holdja_screenshot_20170518192834_1_original

KRITIKA

Képernyőfotó 2017-05-25 - 14.21.27

FESZTIVÁL

960x410_0a792a00174e46e8a48784c1ad559c95

KRITIKA

960x410_d7e7ae2bc60f532a63452a3ef02138c8

AJÁNLÓ

kepernyofoto-2017-01-03-20-43-33

KINO LATINO

hell-or-high-water-banner

KRITIKA

belgica1

KRITIKA

Képernyőfotó 2016-05-17 - 21.59.54

FESZTIVÁL

ldb

KRITIKA

carol1

KRITIKA

szoba1

KRITIKA

maxresdefault

KRITIKA

thq_002

Jegyzet, KRITIKA

kigyoloead0

KINO LATINO

32107-thumb

KRITIKA