201813990_1_IMG_FIX_700x700-2

AJÁNLÓ

Kamuprofillal akarta kideríteni, hogyan szervez be az ISIS európai szexrabszolgákat

Árva Márton

2018/02/26

A Profile volt a legmegrázóbb film, amit a Berlinalén láttam.

Teljes egészében számítógép-képernyőn játszódó nagyjátékfilmet készíteni eszement vakmerőségnek hangzik. Még ha sikerül is a formátumhoz jól passzoló témát találni, az alkotók általában akkor is hozzátoldanak néhány hagyományos módon felvett jelenetet, hogy a képernyő két oldalán rekedt szereplők a dramaturgiai csúcspontokon találkozhassanak. Így tesz a távkapcsolati drámát Skype-beszélgetéseken keresztül kibontó Tízezer km és a hackermegfigyelések alaphelyzetéből elborult thrillert gyúró Open Windows is. A Profile-nak azonban semmi ilyesmire nincs szüksége, mert hátborzongató valós történetének minden katartikus fordulatát egy-egy internetes érintkezés váltja ki.

A film cselekménye egy francia újságírónő tapasztalatain nyugszik, aki könyv formában már publikálta élményeit (In the Skin of a Jihadist, 2015). Főhőse egy párkapcsolati (összeköltözés vagy szakítás), szakmai (utolsó esély az előléptetésre) és anyagi (érkeznek a fedezet nélküli csekkek) határhelyzetben levő, harminc körüli nő, Amy. A feltörekvő újságíró londoni lakásából kiindulva szeretné kideríteni, hogyan szervez be az Iszlám Állam fiatal európai lányokat, akikből végül szexrabszolgákat csinál. És amilyen távolinak tűnik a jelenség Amy monitorjáról – vagy a moziszékből – nézve, annyira gyorsan érkezik az első dzsihádista üzenete, miután a nő létrehoz a Facebookon egy kamuprofilt egy iszlámra áttért brit tinilány nevében.

Amy kezdetben csak a közösségi média játszóterén barangol, lájkolgat és ismerősöket gyűjt, mintha mindez csak szórakozás lenne. Amikor viszont már beszélgetést is kezdeményeznek vele, hirtelen arcul csapja a rádöbbenés, hogy valódi emberek is rejtőzhetnek a rajzolt profilképek mögött. Levelezőpartnere, a hamarosan videón is bejelentkező Bilel ugyanis a szíriai háború frontvonalából hívja, és igéző mosolyánál csak a gépfegyvere és a mögötte felrobbanó bombák feltűnőbbek.

A főhős szétszórt magánéletét tükröző üzenetek és a chatablakokban felbukkanó kiscicás gifek miatt ugyan könnyed hangvételben indul Amy kalandja, de rohamtempóban érkeznek az egyre kényesebb helyzetek, melyekben szemtől szemben, az álcáját fenntartva kellene Bilelből információkat kihúznia. Vagyis Timur Bekmambetov rendező tulajdonképpen nem tesz mást, csak a számítógép képernyőjére adaptálja a vakmerő beépülő újságíró toposzát, de jól használja ki a formátumból adódó közvetlenségérzetet, és ügyesen oldja meg az elbeszélés sűrítését is. Már a bevezetésben kialakul egy sajátosan bensőséges viszony Amy és a néző között, hiszen a neten fellelhető leírások alapján hidzsábot kötő újságíró tükör helyett a webkamerája képét használja. Izgatott készülődése és a lebukás miatti félelme azonnal ránk ragad, és nagyjából olyan feszülten keressük az árulkodó nyomokat a videóchat képeinek hátterében, mintha egy Paranormal Activity-film pixelei között kutatnánk a borzalom után. Ezért is lesz fokozottan drámai a tehetetlenség érzése, amikor ez az azonosulás megtörik, és észreveszünk valamit, amit Amy nem.

A videóhívásokat a főhős értelemszerűen rögzíti is, így a filmkészítők nemcsak azzal tudnak eljátszani, hogy egy élőben zajló hívás képeit összekeverik korábbi beszélgetések felvételeivel, hanem a történet üresjáratait is át tudják ugrani. A valós idejű monitornézés helyett időrendben mappákba rendezett felvételek között navigálunk, és tényleg csak a lényegre szorítkozva ismerjük meg Amy kutatását és egyre romantikusabb kapcsolatát a Szíriába települt férfival.

A felvett képanyag szerkeszthetősége ráadásul izgalmas szerzőszerepbe is helyezi a főszereplőt, aki zeneválasztásaival és az internetes beszélgetőtársak manipulálásával látszólag maga is alakítja a jeleneteket. Megtévesztő viselkedése nemcsak az ISIS-harcos átverését szolgálja: ugyanígy beleshetünk Amy maszkjai mögé a párkapcsolatában, a főnökével folytatott beszélgetéseiben és a lekoptathatatlan barátnőjével szemben is. Ráadásul az sem válik tolakodóvá, hogy az újságíró a számítógépén jegyzeteket készít az eseményekről, és így a személyes aggodalmairól és az oknyomozás állapotáról is részletes beszámolókat kapunk.

Mindez nem volna ennyire hatásos, ha a Profile középpontjában álló videóbeszélgetések nem körültekintő műgonddal lennének elkészítve. A háborús tudósítások, a foundfootage-filmek és az Iszlám Állam által terjesztett, vérfagyasztó videók esztétikája keveredik Bilel bejelentkezéseiben, melyek a szélsőségesek közé beállt magánember tragédiájának és az elvakult terrorista hétköznapjainak is sokatmondó pillanatait kapják el. Ebben a vizuális környezetben még meglepőbb, hogy Amy tényfeltáró kutakodása egy idő után mintha már az internetes társkeresők dramaturgiáját követné – csak éppen itt a nő élete is veszélybe kerül, ha rosszul fogad egy rámenős bókot.

Bekmambetov a monitorjainkon terjedő szélsőségek fenyegetésénél nehezen találhatott volna aktuálisabb médiaszociológiai kérdést és hálásabb thrilleralapanyagot.

Címke: