201813586_4_IMG_FIX_700x700

KINO LATINO

Úgy pakolják ki az ezeréves maja kincseket, mintha csak gumicukrot lopnának a kisboltból

Árva Márton

2018/02/26

Ritkán látni annyi moziszeretetet és játékosságot, mint a Berlinale mexikói versenyfilmjében.

A négy évvel ezelőtt bemutatott Güeros azért tudott nemzetközi szinten is kitűnni a fiatalok útkeresését taglaló művészfilmek végtelenjéből, mert utánozhatatlan könnyedséggel vett magára különböző filmtörténeti stílusokat, mégsem vált a múltba révedő tisztelgéssé vagy egyszerű idézetek sorozatává. A fekete-fehér képek újhullámos hangulata laza természetességgel járta át a mexikóvárosi egyetemfoglalások közegében kibontakozó történetet. Erőlködés nélkül olvadt össze a Kifulladásig és a Kacsaszezon világa, ahogy a későhúszas főszereplőket is egyszerre láttuk csínytevő kamaszokként és koravén otthon ülőkként is.

A letűnt korok emlékébe és idejétmúlt megoldásokba újra életet lehelő művészi küldetés még határozottabban körvonalazódik a rendező, Alonso Ruizpalacios második egészestés filmjében, melyben azt látjuk, hogy két tolvaj alaposan megutaztatja a mexikóvárosi Antropológiai Múzeum tárlatának tekintélyes részét, csak hogy a nagyközönség végre észrevegye, mekkora értékek porosodtak eddig a vitrinekben. A megtörtént esetet feldolgozó Museo 1985 karácsonyán játszódik, amikor ideiglenesen bezárják a közép-amerikai kultúrák történetét bemutató, gigantikus kiállítótermeket. Juan (a megfiatalodó Gael García Bernal) és Benjamín (a Güreosból ismert bánatos fegyverhordozó, Leonardo Ortizgris), a két diplomázni képtelen állatorvos-hallgató ezt a felújítást használják ki őrült tervük végrehajtásához, és úgy pakolják ki az ezeréves maja kincseket, mintha csak gumicukrot lopnának a sarki kisboltból. Az esetet követő híradások állításaival ellentétben csak alkalmi tolvajok, így határozott elképzelések és kiterjedt bűnszövetkezeti kapcsolatok nélkül, rögtönözve próbálnak kikerülni a veszélyhelyzetekből. Az első buktató mindjárt a családi körben töltött karácsonyi ünnepségen leselkedik rájuk.

Nagyon ritka az olyan okosan rétegzett, ellentmondásos, mégis felszabadultan játékos rendezés, amivel Ruizpalacios akár egy banális családi összejövetelből is a Reszkessetek, betörők! és az antikoloniális kiáltványok bizarr találkozását kerekíti ki. Juan családi karácsonyán megszámlálhatatlan hanyagul felskiccelt mikrotörténet örvénylik egyszerre. A család fekete báránya – aki eleve vonakodott beöltözni Télapónak, mert inkább az azték isten, Quetzalcóyotl jelmezében köszöntené a rokonokat – finoman elhinti óvodás unokaöccsének, hogy a becsomagolt ajándékok már a gardrób alján lapulnak. Ezzel pedig olyan botrányt kavar, ami garantálja, hogy az ünneplés helyett múzeumfosztogatással tölthesse az estét, és a haldokló apját hátrahagyó Benjamínnal közösen le is tesztelik, van-e az Antropológiai Múzeumnak biztonsági riasztórendszere.

Ahogy a botcsinálta műkincsrablók, úgy a filmkészítők is leporolják a múltból rájuk maradt, mozdulatlanná dermedt örökséget. Míg Juan a maja edényeket és ékszereket használja saját céljaira, Ruizpalacios a mexikói filmtörténetből csipeget, és lehengerlő képeken támaszt fel egy sor elfeledett vizuális motívumot. Átfogó repertoárjában a 70-es, 80-as évek, bűnbe és frivolitásba mártott darabjaiból ugyanúgy feltűnnek részletek (a szereplők többször utalnak például az Egy könnyű nőcske nehéz élete című filmre), mint az 1939-es Maják éjszakájából (Silvestre Revueltas grandiózus filmzenéje dübörög a Museo főcíme alatt) vagy a frissebb Anyádat is!-ból. A 80-as évek közepén játszódó cselekménybe néhány korabeli filmes megoldás is beékelődik (például amikor Juan körül egy kiemelt pillanatban elsötétül a háttér, vagy amikor a verekedést idétlen koreográfia és eltúlzott hangeffektek stilizálják), Alfonso Cuarón 2001-es filmje viszont már nemcsak formai, hanem gondolati szinten is a Museo lényeges referenciapontja.

Első látásra feltűnő, hogy Ruizpalacios friss munkája és az Anyádat is! is az időközben tizenhét évet öregedett Gael García Bernalra alapoz (az egyik jelenetben a katonák autogramot is kérnek a híres színésztől, a film világán kívülre kacsintva), mindkét esetben narrátorszövegek elemzik a szereplők lelki töréseit, előkerülnek a kocsikázással összekötött, turistacsalogató helyszínek (a Museóban az Antropológiai Múzeum mellett Palenque maja romjai és Acapulco bárjai bukkannak fel), és mindkettőben a „Mennyország kapuja” felé igyekeznek a szereplők (igaz, Cuarónnál ez a név egy strandot takart, itt pedig egy zenés lebujt). De ennél is fontosabb, hogy mind a két munka az erőszakos nagyhatalmak között sodródó kultúraként festi le a mexikóit. Cuarón a globalizáció által tönkretett vidéki életformákat és indián sorsokat veszi számba, Ruizpalacios pedig kortárs diagnózis helyett történelmi távlatokba tekint, és a múzeumalapításokat is a helyi kultúrák kizsákmányolásának tartja.

„– Ezt a maja fejdíszt is ellopjuk?

– Azzal már elkéstünk, ez csak másolat. Az eredeti egy osztrák múzeumban van.” – hangzik a sokatmondó párbeszéd a főszereplők portyája közben.

A film önreflektív problémafelvetése a sikeres lopás után kezd el igazán izgalmasan bonyolódni — amikor már az a kérdés, hogy mit érdemes kezdeni a magunkhoz vett ereklyékkel, legyen szó díszes maszkokról vagy a filmtörténeti hagyatékról. A szereplők komoly ellentmondásokba keverednek, amikor egy gazdag brit műkincsgyűjtővel kezdenek tárgyalni a múzeumból ellopott tárgyakról, és rájönnek, hogy a fegyveres gyarmatosítás után éppen a pénz gyarmatosító hatalmának esnek áldozatul. És ahogy az addigra országszerte körözött tolvajok, a filmkészítők sem teljesen tudatosak ezen a ponton, és a két órán is túlnyúló játékidő utolsó harmadában kissé beleragadnak a stílusidézetekbe. Juan nem képes értelmes célt találni az egész országot megrázó rablásnak, és a Museo sem tudja a rajongás tényén túlmutató szereppel felruházni az említett filmtörténeti kincseket. Ruizpalacios megint bizonyítja, hogy a sodró lendületű, spontánnak ható, komikus jelenetek rendezésekor van leginkább elemében, a drámai pontokon viszont olykor hajlamos megtorpanni.

Az ilyen bizonytalanságok ellenére a Museo nemcsak a kulturális örökség dilemmáinak boncolgatásaként, hanem a heist és a road movie szórakoztató műfajainak mexikói feltámasztásaként is figyelemre méltó. Ruizpalacios mérhetetlen rajongással közelít a filmtörténethez, hőseit pedig annyira együttérzően ábrázolja, hogy végül ő is hasonló sikereket és botlásokat könyvelhet el rendezőként, mint a film főszereplői tolvajként.

Címke: