Egy illusztris sztárvendég „váratlan” felbukkanásával ma már nehéz meglepni a sitcomokon edződött tévénézőt, a legkülönfélébb cameók és vendégszerepek felvonultatása ugyanis réges-rég bekerült a népszerű televíziós alműfaj nagy receptkönyvébe. A popkultúra egyik jól bejáratott szimbiózisáról van itt szó, melyből a közönségével meghitt kapcsolatot létesítő sorozat éppúgy profitál, mint a haknikkal saját brandjüket építgető hírességek. Közhelyessége ellenére is megunhatatlannak tűnik tehát az a varázslatos pillanat, mikor a hétről-hétre figyelt családi/baráti/munkahelyi kisközösség mikrokozmoszába belepottyan egy átutazó istenség a bulvárvilág Olümposzáról. A sitcom szűkre szabott világának zárt kapui ilyenkor egy másodpercre feltárulnak, és a leskelődő néző örömmel konstatálhatja, hogy a második otthonaként kezelt fiktív-hétköznapi helyszíneket csak papírvékony díszletfalak választják el a leplezetlen csillogás birodalmától.

„ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?”

Neonfényben és bűnben úszó nagyvárosi utcák, folyton szemerkélő eső, veszedelmesen vonzó mozdulatokkal cigarettázó nők, no és sötét titkok sűrű szövésű hálója, melynek kibogozására csakis egy ballonkabátja magányába burkolózó cinikus magánkopó lehet képes… – a felsorolás kiáltó közhelyessége pontosan érzékelteti, hogy a hardboiled motívumkincs állandó koptatásával Dashiell Hammett és Raymond Chandler hagyatéka sem kerülhette el a rohamos inflálódást. Az intellektuális rejtvényfejtegetéssé sápadó klasszikus detektívtörténetnek komoly kihívója akadt ugyan a noirnak megágyazó keménykötésű krimi képében, de idővel hasonlóan kötött ikonográfia és a narratívát ugyanolyan gépiessé silányító szabályrendszer száradt rá az alműfajra, mint arisztokratikus elődjére.

Mostanra már csak keveseket lep meg, hogy a kortárs médiatáj nagy felbontású térképén a kísérletezőkedvnek, kockázatvállalásnak, ha úgy tetszik, kreativitásnak, nagyobb teret engednek a sorozatok, mint például a játékfilmek. Ezt a tényt mára a nagyszámú minőségi tévésorozaton túl számos sikeres websorozat is bizonyítja, de a trend szemléltetésére sajnálatos módon a hazai gyártású projektek közül a Csalfa Karmát semmiképpen, a MAB-ot pedig csak legvégső esetben hoznánk példaként. Noha a tengerentúlon a „forma” több, mint egy évtizedes hagyománnyal bír, és a Streamy Awards megalapításával 2008-ban a legitimáló szakmai háttér is biztosítottá vált, a hazai alkotók, talán a magyar filmtámogatási rendszer totális átalakításától nem teljesen függetlenül, mostanában ismerkednek a lehetőségeivel. Tehát több szempontból is érdemes egy pillantást vetnünk az egyik legötletesebb és széles körben elismert websorozatra, a 2007-ben indult, jelenleg ötödik szériájánál tartó The Guildre.

Társadalomkritika és humanizmus
Sorkin egy tényfeltáró újságíró attitűdjével rántja le a leplet a már-már mitikus ködbe burkolózó, tömegeket, vagy akár az egész bolygót felügyelő és befolyásoló apparátusok működéséről. A tematika minden esetben ugyanaz: egy óriási hatalommal bíró, kontrolt gyakorolni képes szervezet belső működése. Csakhogy a szokványos leleplezés és összeesküvés feltárása helyett Sorkin – igazi humanistaként – az apparátust működtető személyek motivációit keresi.

A közösségi háló Oscar-díjat nyert forgatókönyve több mint 160 oldalra rúgott. A szokásos struktúra – egy forgatókönyvoldal egy percnyi mozgóképes anyagnak felel meg – szerint a film tehát közel három órás lett volna, ami nagy aggodalommal töltötte el a producereket. A végeredmény mégis mindössze egy perccel haladta meg a két órás játékidőt. Ez pedig Aaron Sorkin szerzőiségének köszönhető: a kamerát mindig morálfilozófiai tézisekben dúskáló, összetett körmondatai, a vágók ollóját pedig géppuskatűzszerű dialógjainak ritmusa irányítják. Alexandre Astruc „kameratöltőtoll” elmélete Sorkin munkásságával a visszájára fordul: a rendező helyett a forgatókönyvíró válik a valódi szerzővé.

A Central Perkben mókázó hatosfogaton itthon a kereskedelmi tévézést még vadonatúj vívmányként köszöntő generációk cseperedtek fel, az örökbecsű széria epizódjait egy-egy csatorna még ma is rendületlenül műsorára tűzi. Ami nekünk a 2004-ben véget ért Jóbarátok volt, az a mai fiataloknak a nem véletlenül 2005-ben debütált Így jártam anyátokkal, a bárgyú high concept sorozat azonban csúnyán alulmarad nemezisével, a sokkal érettebb szórakozást nyújtó Felhőtlen Philadelphiával szemben. Létezik tabudöntögető, dekonstruált sitcom szerethető karakterek és mindenféle jellemfejlődés nélkül? Bizony, hogy létezik!

A nyolcvanas évek horrordömpingje végül mind a mozivásznon, mind pedig a televízió képernyőjén látványos paródiahullámban tetőzött: míg az olyan barkácshorror-rendezők, mint Sam Raimi (Gonosz halott-sorozat) vagy Stuart Gordon (Reanimátor-sorozat) a technikai nehézségeket éjfekete humorral és alapos műfajismerettel ellensúlyozták, a tévécsatornákon megszaporodott antológiasorozatok is egyre bizarrabb mutációkkal küzdöttek a nézettségért. Nem csupán a korszak meghatározó szerzőit szippantotta fel egy-egy széria (lásd a Wes Craven nevével fémjelzett Homályzóna-rebootot vagy a Romero-féle Tales from the Darkside-ot), de a mozifilmekhez hasonlóan a tévés színtér szereplői is mind látványosabban tolódtak el a cinikus-ironikus, karneváli szórakoztatás felé – elég csak az emblematikus Mesék a kriptából-ra gondolni. Az 1988 és 1991 között három évadot megért Monsters mindezzel együtt is a horrorparódia-trend non-plus-ultrája.

A gyerekfilm körülhatárolásának meghatározó problémáját a célközönség és a befogadók közti anomália jelenti: miközben gyerekfilmnek címkézett alkotások százai tűnnek el évente a süllyesztőben, addig a fiatalkorú nézők számára gyakorta válnak olyan mozik identitásképzővé, amelyet eredetileg nem is lett volna szabad látniuk. Ha a hazai nyolcvanas években született generáció egyes számú kollektív traumája a Walt Disney Bemutatja Kacsamesékjének megszakítása Antall József halála miatt 1993 egy jeges vasárnapján, akkor a következő sokkot kétségkívül az X-akták 1994-es magyarországi sugárzása okozta. Azon szerencséseknek köszönhetően, akik szüleik engedékenysége miatt a tévé előtt tölthették a hétfő estéket, az óraközi szünetekben már nem Dagobert bácsi vagy Zorró (ne adj’ isten Tintás Barnes) legfrissebb kalandjairól zajlott az elemző diskurzus, hanem az FBI titkos aktáinak addig a magyar tömegmédiában példátlan borzalmairól. (Különös tekintettel arra, hogy az X-akták valóban léteznek-e, mely kérdés személyes éréstől függően tolódott el a Mulder és Scully közti szexuális kapcsolat lehetőségének taglalása felé.) A tovább gomb után a sorozat első évadának talán két leghírhedtebb epizódja tekinthető meg, melyek címszereplője csaknem egyet jelent az X-akták okozta generációs sokkal.
A tárgyalt epizódok magyar felirattal láthatóak.

Tizenkettedik bejegyzésével a múlt héten a MONSTER OF THE WEEK elérte a hivatalos évadméretet, így decemberben a második etap előtti rövid parkolópályára áll (habár a tévés horrorfilmek rajongói az ünnepek alatt sem maradnak majd unaloműző nélkül). A rovat 2011 januárjában, részben a Prizma ifjúsági és gyerekfilm-számának jegyében tér majd vissza, de a hatvanas-hetvenes évek délelőtti horrormatinéi mellett természetesen bőven akad majd néhány érettebb közönségnek szóló tétel. Addig is, a tovább gomb után mindenki átböngészheti az eddig született bejegyzések zanzáját, hátha akad pótolnivaló.

Az In Treatment című, 2008-ban indult tévésorozat újabb példája az HBO kompromisszum- és sallangmentes sorozatkészítési hadjáratának, mely a kábelcsatornát a huszonegyedik századi tévésorozat-boom egyik úttörőjévé tette.