rust

LÁNCREAKCIÓ

„Vedd le a maszkod!” – Metaverzum és humbug a True Detective-ben

Sepsi László

2014/03/13

Igazi zsaruk, valódi rajongók és az értelmezés lefelé tartó spirálja.

A minőségi televíziózás egyik zászlóvivőjeként számon tartott HBO fél évtizeddel a Drót lezárása után újra nekilátott, hogy felrázza a meglehetősen túlzsúfolt tévés krimipiacot. Konspirációs teóriákra invitáló összecsengésként mindkét zsaruszéria kulcsmotívuma a többféle jelentéstartalommal feltölthető „valódiság” problémája: a police procedural zsánerét megreformáló Drótban a „valódi rendőrmunka” (real policework) ábrázolása volt a műfajrevízió sarokpontja, miközben hősei a bürokráciával, háttéralkukkal és technikai nehézségekkel küzdve végezték – próbálták végezni –  idealizáltnak korántsem nevezhető tevékenységüket.[1] A címét egy évtizedeken keresztül futott, bűnügyi történetekre specializálódott ponyvamagazinból, az egy évad/egy sztori koncepcióját pedig az American Horror Storyból kölcsönző True Detective ugyanezen problematikán keresztül nem a realista/eszképista történetszövés oppozíciójára, hanem a krimi (azon belül is a hard-boiled) általános sajátosságaira kérdez rá. Milyen tulajdonságok tesznek „valódi rendőrré” egy nyomozót? Mennyiben tarthatóak a két főhős merőben ellentétes elképzelései az „igazi” maszkulinitásról és ezen keresztül a férfiszerepekről? Hol ér véget az indokolt rejtvényfejtés és hol kezdődik a fanatizmussal határos rajongói aktivitás, avagy meddig tart az „igazi krimi” és honnantól beszélhetünk metafizikai és értelmezői humbugról?[2]

wire
A két sorozatot nem csupán intézményi hátterük – mindkettő a HBO-nál készült, mindkettő „egyszerzős” széria, a számottevő irodalmi előélettel bíró David Simontól, illetve Nic Pizzolattótól –, de narratív komplexitásuk (tablószerkezet a Drótban, időbontás a True Detective-ben), a kolorlokál markáns kihasználása (Baltimore/Louisiana) és a körkörösség, az örök visszatérés ethoszának kiemelése is összeköti. A Drót hőseinek minden évadban ugyanazt a harcot kell megvívniuk újabb és újabb terepen (kikötő, iskola, sajtó), akár egy videójáték különböző pályáin, és a széria záróévadja sem kecsegtet azzal, hogy ezek a körök megszakíthatóak lennének – Simon világában a társadalmi egyenlőtlenségek és az archetipikus szerepek (rendőr, önbíráskodó, gengszter) folyamatosan újratermeli önmagukat. A True Detective ugyanezt a koncepciót emeli egy általánosabb, a direkt szociokommentártól mentes szintre: Rust Cohle elhíresült monológja („time is a flat circle”) társadalmi folyamatok helyett az egyén működésmódjában ismeri fel az automatizmust. Ami a Drótnak Marx és Foucault, a True Detective-nek Nietzsche és Sartre, de a ciklikusság és az ismétlődés hangsúlyozása egyúttal a nézői elvárásokat is reflektálttá teszi: egy igazi zsarunak, egy igazi nyomozónak vagy egy igazi férfinak a vásznon és a kisképernyőn újra és újra neki kell rugaszkodnia ugyanannak a kihívásnak, elkövetni ugyanazokat a hibákat, végigpörögni a lefelé tartó spirálon, majd kezdeni elölről (ahogy azt Rust is teszi), hiszen a repetícióból fakadó állandóság teszi a befogadó számára kontúrossá ezeket az archetipikus figurákat. Ha egy ponton Marty felhagy kicsapongó életmódjával, megszűnik a cselekményben Martyként funkcionálni, ahogy Rust számára sem megengedhető, hogy a következő epizódban Ligotti helyett Coelhót idézzen. A Drót és a True Detective az ismétlődés kényszerének kihangsúlyozásával egyaránt a tévésorozatok determinált cselekményszövésére hívja fel a figyelmet, de míg a Drótban ezt a háttérben működő intézményi struktúrák hozzák létre, addig a True Detective a weird fiction hagyományainak felhasználásával egy racionalitáson túli, de szintén determináló erőt sejtet.

true-detective-yellow-king-notice-reddit

A sorozat ilyetén meta-jellegét az American Horror Storyt idéző enciklopédiaszerűsége is kiemeli. Hasonlóan a horror paradigmáit végigzongorázó szériához, Pizzolatto kiválasztott egy jól lehatárolható alműfajt (a déli gótikával vegyített krimit), majd annak legismertebb vándormotívumait – okkultizmus, vallási fanatizmus, gyerekbántalmazás és pedofília, mélyszegénység, droghasználat és alkoholizmus – tapasztotta össze egy kompakt cselekményvilágban. Bár a True Detective ebben az értelemben műfajának modellértékű, bejáratott sémákkal operáló darabja, mégis kirívóan zajos rajongói diskurzust generált maga körül, aminek résztvevői nem egyszerűen a következő rész tartalmát vagy az egyes szereplők sorsát spekulálják – mint történik az jelenleg a szintén erős közegábrázolásra építő olyan kortárs bűnügyi sorozatok esetében, mint a Justified, a Banshee vagy a Longmire –, hanem egymásnak olykor gyökeresen ellentmondó fabulaverziókat gyártanak az események mögötti összeesküvésről és annak résztvevőiről. A vérmes nyomozóvá átvedlett befogadó metamorfózisát a True Detective esetében ugyanazok a reflexek indítják be, amiket – a modern televíziózás történetében talán először és az internetes kultúrától szintén nem függetlenül – a Twin Peaks is sikerrel ingerelt. Egy fiatal lány installációnak is beillő meggyilkolásával felfeslik egy amerikai kisváros hétköznapjainak felszíne, és a színfalak mögé kukucskáló nyomozók (velük együtt a nézők) egy addig rejtett világra és rejtett jelentésekre lelnek. Ennek nyomán a két szériában hirtelen minden többletjelentéssel ruházódik fel, minden elmosódott snitt, irodalmi idézet és elvarratlan cselekményszál értelmezési keretévé az válik, hogy túl kell, hogy mutasson önmagán, nyomnak kell lennie, hisz ezen fikciós világ mögött burjánzik egy árnyékuniverzum, ami a Twin Peaks esetében Bob és a Vörös szoba, a True Detective-ben a Sárga király Chamberstől és követőitől örökölt mitológiája, illetve a helyi folklór. Ebben az értelmezési keretben a filmbeli valóság eseményei csupán ennek a metauniverzumnak az átnyomakodásai a főhősök által ismert realitásába, a befogadó feladata pedig az, hogy rekonstruálja, hogy a látszatvalóság mögött igazából mi történt – mint a főhősöket kihallgató két nyomozónak, akiknek szintén azt kellene összerakniuk, hogy a két megbízhatatlan elbeszélő csúsztatásai mögött valójában mi történt 1995-ben. Pizzolatto az első epizódtól kezdve folyamatosan emlékeztet a többletjelentések létére – akár azon az áron, hogy a film konstruáltságára is felhívja a figyelmet, mint a negyedik epizód hatperces hosszúbeállításában, ami egyszerre formai bravúr és annak mementója, hogy a szerző a True Detective minden pillanatát totális kontroll alatt tartja, így megerősítve azt az előfeltevést, hogy nem befogadói eltévelyedés precízen rétegzett rejtvényként nézni a sorozatot –, és a finálé nem minden esetben lelkes fogadtatása (mint például itt) épp annak köszönhető, hogy a mögöttes valóság feltárulkozása elmaradt. A True Detective igazi krimiként zárult, egy lekapcsolt tettessel és a főhősök közt szövődött férfibarátság megéneklésével a csillagos ég alatt, amit csak épp addig a néhány percig érezhetünk megnyugtatónak, amíg eszünkbe nem jutnak a felételezett összeesküvés elvarratlan szálai vagy Marty lányának elhallgatott traumái.

truedetective_1

Miközben az utolsó részben a rejtély csak többé-kevésbé oldódik meg, a sorozat metafizikai felvetéseit csak Rust egy újabb villanásnyi látomása és Carcosa mitikus romjainak bemutatása gördítik tovább, a két főhős életstratégiái közt feszülő ellentét viszonylagos nyugvópontra ért. A True Detective dinamikáját (a rejtvényfejtés mellett) mindvégig Marty földhözragadt, a család és a hedonizmus közt oszcilláló életfilozófiájának („I was just a regular type dude, with a big ass dick”), illetve Rust nihilizmusának ütköztetése biztosította, kettejük közös nevezője mégis az volt, hogy egyaránt ragaszkodnak megingathatatlan férfiidentitásukhoz – nem véletlen, hogy a hetedik epizódban végső összefogásukat az a felvetés dönti el, hogy „egy férfi emlékszik az adósságaira”. Ebből a szempontból a True Detective tétje az volt, hogy a széria mennyiben képes semlegesíteni Rust mindent maga alá gyűrő nihilizmusát: míg Marty a klasszikus családmodellben talált egy biztos pontot (amit ugyan libidója folyamatosan korrodált), társa mindvégig üres lap (amire kopár lakása is utal), akinek effajta ürességét újabb és újabb szerepek töltik fel, kérdésessé téve, hogy létezik-e egyáltalán „igazi Rust”. A cselekmény kezdete előtt beépített emberként dolgozott, a negyedik részben újra magára öltötte a motorosdzsekit, ő az egyetlen figura a szériában, akinek külleme számottevően változik a tizenhét év alatt, és az üggyel kapcsolatos fanatizmusa is leginkább ennek a belső ürességnek a kitöltését szolgálja. Így az általa felmutatott nihilista életfilozófia is éppúgy olvasható performanszként, mint bármelyik korábban felvett identitása (ezt erősíti, hogy monológjai gyakran konkrét irodalmi idézetek), amik mögött árnyékként ott lappang egy tönkrement család traumája valamikor a régmúltban. A temetőkertben koncentrikus köröket fűnyírózó Errol – aki a beszédmódjainak váltogatása alapján éppúgy mestere a szerepjátszásnak, mint Rust, ugyanakkor bőséges szexuális étvággyal és erőszakos hajlamokkal bíró, hűtlen családfő, mint Marty – legyőzésén keresztül a két főhősnek kettejük démonikus szintézisén kell felülkerekednie, aki küllemében is torzkép, hipermaszkulin karikatúra, háta mögött egy dekadens dinasztia családfájának minden ágával-bogával. Azzal, hogy a széria nyugvópontja egy bajtársias idill a démon-képmás elpusztítása után, ami során megtörténik Rust első őszintének tűnő érzelmi reakciója, egyértelművé válik, hogy a True Detective-ben az valódi tettesek felkutatásával szemben mindvégig prioritást élvezett a figurák igazi identitásának feltárása. Erre Pizzolatto egy meglepően optimista megoldást kínált, legalábbis amíg újra nem indul a ciklus, és ami a zárójelenet felől nézve befogadói paranoiának tűnt, a végeérhetetlen hermeneutikai köröknek köszönhetően el nem kezd újra átnyomakodni a dolgok harmonikus felszínén.

true-detective-clues

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Részletesebben lásd: Brooks, Ryan: The Narrative Production of Real Police, in The Wire: Urban Decay and American Television, Continuum, 2009.
  2. Műfajiság és rajongói aktivitás viszonyáról a „real horror” és „true fan” problémaköre kapcsán lásd: Jancovich, Mark: ’A Real Shocker’: Authenticity, genre and the struggle for distinction in Continuum: Journal of Media & Cultural Studies, 14.

Címke: , ,

vaughn2

HÍREK

td1

HÍREK

NXgX562.png

LÁNCREAKCIÓ

guild

ESSZÉ

red-room

ESSZÉ

twinpeaks1xm5

ESSZÉ

twin_peaks_17

ESSZÉ

schneemann

ESSZÉ

feud 23

KRITIKA

Donna-Hayward

JÁTÉK

kigyoloead0

KINO LATINO

t7

ESSZÉ

maxresdefault-11

ESSZÉ

maxresdefault

Jegyzet

td2lead

TRAILERPARK

trued2

TRAILERPARK

La-Isla-Minima-1

AJÁNLÓ, KINO LATINO

small_1402417389

AJÁNLÓ

sons-of-anarchy-1680x1050-002

Jegyzet

olivelead2

LÁNCREAKCIÓ