Drot5

ESSZÉ, LÁNCREAKCIÓ

Egy nagyváros anatómiája 2.

Jankovics Márton

2014/10/22

A korrupció nem kivételes gonosztett, hanem mindennapi rutinunk. Legalábbis a Drót szerint.

A tanulmány első felét ide kattintva olvashatjátok.

A hatalom tekintete

A sorozat emblematikus jelenete az a rendőrségi felvétel, melyen pár gettóbeli suhanc követ hajigálva töri be a térfigyelő kamera rájuk szegeződő lencséjét. Az intézményi személytelenséget szubjektív nézőpontba foglaló frappáns beállítás szimbolikus voltát jelzi, hogy nem pusztán eredeti dramaturgiai helyén, vagyis a pilotban szerepel, hanem az évről évre változó főcím majdhogynem egyetlen fix képsoraként végigkíséri a nézőt a teljes szérián – minden epizód elején orra alá dörgölve fegyelmezés, megfigyelés és lázadás bonyolult társadalmi képletét.

Lényegében a panoptikus fegyelmezés modellje kerül itt mérlegre, mely Michel Foucault szerint a modernkori bürokratikus államok alapvető szervezőelvévé lépett elő. Az elv azon a felismerésen nyugszik, hogy az állampolgárait megfigyelő hatalom “tekintetének” személytelensége fundamentális szerepet játszhat a fegyelmezés hatékonyságában. Nevét egy 18. század végi börtönalaprajzról kapta, mely a végletesen racionalizált és személytelen ellenőrzés ideáját igyekezett építészeti módszerekkel megvalósítani. Az utilitarizmus apostolaként ismert Jeremy Bentham “Panopticon”-jában az összes cella egy központi őrtorony köré szerveződik, melyben a megfigyelő állandóan láthatatlan marad a rabok számára.

Drot7

Ez a bizonytalansági faktor, ahelyett, hogy gyengítené, inkább kiterjeszti a megfigyelés hatásfokát, hiszen a megfigyelt sosem tudja, hogy épp mikor nézik a toronyból, így állandóan magán érzi a hatalom szigorú tekintetét. Maga a terv ugyan eredeti formájában sosem épült meg, de a koncepcióban rejlő társadalomszervezési alapelv mélyen beivódott a modernkori intézmények működésébe. Foucault ebből kiindulva vonja le a következtetést, hogy a panoptikus alapelv

“jóval több holmi építészeti leleménynél: fordulópont az emberi szellem történetében. Látszólag csak egyetlen technikai probléma megoldása, de egy társadalomtípus sejlik fel mögötte.” 

A Drót kiemelt figyelmet szentel a panoptikus ellenőrzés eredményeinek és kudarcainak egyaránt. Nem véletlen, hogy a széria társadalomképét analizáló Alasdair MacMillan a filmtörténet legmélyebben foucault-i ihletettségű alkotásának nevezte Simon sorozatát. Már maga a cím is a megfigyelés azon titkos módozataira utal, melyben a megfigyelő rejtve marad a célszemélyek előtt. Természetesen nem pusztán a ténylegesen optikai eszközökről van szó, hiszen a fotók, térfigyelő-, biztonsági- és rendőrségi rejtett kamerák mellett épp az évadok központi cselekményszálát nyújtó lehallgatás képezi a hatalmi ellenőrzés leghatékonyabb elemét. A Drót így egyfelől illusztrálja, hogy a technológia fejlődésével miként kap a panoptikus megfigyelés egyre növekvő kibontakozási teret a társadalom megregulázásában. A fegyelmező hatalom árgus tekintete előtt jóval szélesebb horizont tárult fel, mint az engedelmességet a kilátásba – majd a kirakatba – helyezett brutális büntetéssel elérni igyekvő korábbi századokban. Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a sorozat egy, a privátszférát teljesen bekebelező rendőrállam rémképével riogatna. A társadalomkritikai hangsúly egész máshova helyeződik Simonnál, árnyaltabb megközelítést eredményezve.

Drot11

A Drótban bemutatott panoptikus hatalom már csak azért is csődöt mond a bűnözés felszámolása terén, mivel nem képes lépést tartani magukkal a lehallgatott bűnszervezetekkel, melyek folyamatosan alkalmazkodnak a potenciális megfigyelési technikákhoz. A térfigyelő kamera lencséjét betörik, a rejtett kamerát ellopják, mobilt egyáltalán nem használnak vagy állandóan cserélgetik, kódolt üzenetekkel kommunikálnak, az autóban pedig szigorúan tiltják az “üzleti” témájú beszélgetéseket – a Drót bűnbandái katonás szervezettséget tanúsítanak, hogy mindinkább láthatatlanná tegyék a hatalom számára az erőszakos bűncselekmények felszíni tünetegyüttese mögött meghúzódó szervezeti működést.

A leszakadó társadalmi rétegeket hatékonyan integráló intézményrendszer hiánya tehát nem a totális káoszhoz vezet, hanem saját, törvényen kívüli fegyelmező intézmények létrejöttéhez, melyek az “ügymenetet” lassító bürokratikus sallangokat elhagyva, sikeresebben integrálják a hatókörükbe tartozó individuumokat a maguk alternatív mikro-társadalmába, mint legális nagytestvéreik. A Drót épp arra mutat rá markánsan, hogy a kortárs intézmények – álljanak a törvény bármelyik oldalán – saját dolgozóikat fegyelmezik a legeffektívebben. Bármelyik közhivatal ajtaján lesünk be – a rendőrségtől kezdve, az iskolán keresztül, a városházáig – mindenhol az engedelmes emberállomány kitermelése jelenti az első számú prioritást, nem pedig a legitimációját biztosító társadalmi funkció betöltése. Legfőbb vétekké a lojalitás hiánya lép elő, köröket verve a fatális szakmai vagy erkölcsi hiányosságokra (míg egy kínvallatásba torkolló rendőrségi kihallgatást megengedő atyai rosszallás kísér, addig az intézményi hierarchia figyelmen kívül hagyása a legsúlyosabb retorzióval jár).

Drot9

A büntetésen, jutalmazáson, szívességeken és zsaroláson alapuló fegyelmezőgépezetek így elsősorban saját belső működésükre irányulnak, ám mégsem mereven elszeparált testületekként jelennek meg a Drót olvasatában. Az egész rendszert behálózó kölcsönös függési viszonyok gyakran legalább annyira bénítják vagy torzítják a rendeltetésszerű működést, mint a szervezeti önfegyelmezés kifinomult technikái. Az igazságszolgáltatás, a rendfenntartás, az oktatás, a szakszervezetek valamint a mindezeket koordináló politikai vezetés közti kapcsolatok nem a demokratikus kontroll, hanem a nyilvánosság elől gondosan elzárt háttéralkuk jegyében születnek. Az átfogó hálóból még az alvilági intézmények sem szorulnak ki, aminek legnyilvánvalóbb eseteit az utcai bűnszervezetek és a politika összefonódásai szolgáltatják: az első évadban például azért lehetetlenül el a kábítószerpénzek útját követő nyomozás, nehogy kiderüljön, hogy a városatyák választási kampányát részben a drogkereskedők finanszírozták.

Persze a Drótban az effajta korrupciós ügyletek is személytelenül és szisztematikusan zajlanak: a pénz nem egy füstös csehóban gazdát cserélő aktatáskában, hanem követhetetlen tranzakciók hosszú során keresztül szivárog a megfelelő zsebekbe. A korrupció így beleszürkül a urbánus hivatali gépezet mindennapi rutinjába – a rendszer részeként, nem pedig démonizált tisztviselők rendkívüli tetteként kerül bemutatásra.

Drot8

A Drót társadalomszemlélete abban hasonlít Foucault-éhoz, hogy a hatalomgyakorlás alanya helyett sokkal inkább annak technikai megvalósulása érdekli. Az elsődleges kérdés tehát egyiküknél sem az, hogy aktuálisan kik működtetik a hatalmi apparátust, hanem, hogy a személycseréket túlélő struktúra milyen módon igyekszik “engedelmes testeket” nevelni az alá rendelt individuumokból. Az intézményeket átható panoptikus elv rámutatott, hogy a megfigyelés kiterjesztésének mekkora szerepe van a hatékony fegyelmezésben. Ennek a rendszernek egyedüli ellensúlyát a sajtó jelenthetné, mely az információszerzés demokratizálásával képes lehet megbontani a panoptikusan berendezett társadalom megfigyelési aszimmetriáját. Egy feladatát ellátó média fennállása esetén az információáramlás kétirányúvá válik, így az állampolgárok egy ellenpanoptikum őrtornyából tarthatják szemmel a felettük kontrollt gyakorló intézmények működését.

Nem véletlen, hogy a Drótban is kitüntetett pozíció jut a sajtónak azzal, hogy a sorozat monumentális koncepcióját kiteljesítő ötödik évad fókuszába kerül. Simon pályájának alakulásában eleve meghatározó szerepet játszott az újságírás, hisz egy napilaptól igazolt át a tévébe még a 90-es évek elején: tizenkét évig dolgozott a The Baltimore Sun oknyomozó újságírójaként, és még a Drót tematikáját előrevetítő első két sorozatának is saját dokuregényei szolgáltatták az alapanyagát. Az újságírói szemlélet markánsan tetten érhető tévés munkáinak következetesen szikár, dokumentarista stílusában is, mely szokatlan határozottsággal utasítja el a stilizációs eszközök használatát (minden bizonnyal Simon alkalmazza például a legkevesebb nem diegetikus filmzenét a kortárs amerikai sorozatkészítők közül).

TV The Wire Media

Az újságírás azonban nem pusztán adaptációs alapanyagként vagy a minimalista elbeszélés sorvezetőjeként szolgál számára, hanem témaként is hangsúlyosan végigvonul mozgóképes életművén. Az ezredfordulón készült The Cornerban (2000) egy dokumentumfilmes stáb szemszögén átszűrve kapjuk meg a baltimore-i gettó látleletét, az iraki inváziót aprólékosan rekonstruáló Gyilkos megszállásban (Generation kill, 2008) pedig a háborús tudósító karaktere jelenti az azonosulási pontot. A jelenleg harmadik évadát taposó Tremében (2010) is feltűnik a problémakör: itt már a webes nyilvánosság ereje is terítékre kerül a Katrina hurrikán indokolatlanul nagy pusztítását övező politikai felelősség kapcsán.

Az intézményeinkbe bepillantást engedő újságírás kitüntetett szemszöge és társadalmi küldetése tehát állandó témája Simonnak, mely a Drót fináléjában kifejezetten markánsan jelenik meg. Az utolsó évad – a sajtó központba állításával – így egyfajta meta-évaddá növi ki magát, mely az összes addigi szezon summáját nyújtja. Ám az összegzés csak be nem teljesített ígéretként lebeg a The Baltimore Sun szerkesztősége fölött, hiszen a napilap szisztematikusan kudarcot vall a városi intézményrendszer lényegi hibáinak feltárásában. Az első négy évad során bemutatott strukturális problémák sorra felbukkannak, ott hevernek az ügyek a város utcáin, ám a lapot a saját szervezeti működése rendre eltéríti ezek tisztességes megírásától.

A Drót így egész más szemszögből közelíti meg az újságírás kulcsfontosságú kérdését, mint Simon minisorozatai. A szűkebbre vont perspektívát alkalmazó The Corner és Gyilkos megszállás arra keresi a választ, hogy vajon a vizsgált közeg – a szegénynegyed drogfüggői, illetve a hadsereg – vajon mennyire tárulkozik fel a külső megfigyelő számára. A Drót azonban ebben is a rendszert kutatja, így a szociográfia fent vázolt ismeretelméleti problémái fölé rendeli az intézményesült újságírás működési visszáságait. A sajtó azért nem képes ellenpanoptikus felügyeletet gyakorolni a közintézmények felett, mert lényegileg egyívású velük – hasonló fegyelmező technikákkal él a saját dolgozóval szemben, és az intézményközi függési háló is ugyanúgy bénítja rendeltetésszerű működését.Drot12

Egy hatásvadász, Pulitzer-gyanús cikk borítékolhatóan kiszorítja az égető problémákat feltáró, ám kevésbé bombasztikus írásokat a címlapról. A sorozat cinizmusa Scott, a szélhámos zsurnaliszta cselekményszálában tetőzik, aki egy fiktív sorozatgyilkos nem létező sztoriját göngyölíti fel az évad során, az ügyet eltussolni vágyó intézmények bravúros összjátéka mégis az újságírás világának hivatalos magaslatára repíti.

Az ötödik évad lesújtó tanulsága, hogy a sajtó túl mélyen szervesült a hanyatló intézményrendszerbe ahhoz, hogy külső rálátást biztosíthasson. A Drót panoptikus társadalom-modelljének őrtornyában így nem az újságíró, hanem maga a néző foglal helyet láthatatlan megfigyelőként.

Néző a panoptikumban

A társadalmi determinizmus simoni dramatizálásának sikerében hatalmas szerepe van a céltudatos elbeszélői szerkezetnek. A sorozat természetesen egyéni sorsokon keresztül nyújt betekintést az intézményes működésbe, a komplex cselekményvezetés azonban állandóan arra készteti a nézőt, hogy az individuális történetekből szövődő általános mintákat is dekódolja.

A felkínált azonosulási pontok nagy száma és viszonylagos egyenrangúsága már önmagában megalapozza a szemlélet ezen szociológiai fertőzöttségét. Ahogy a posztmodern amerikai nagyváros politikai anatómiáját szokatlanul sok intézményen keresztül tárja fel, úgy az egyes intézmények működését is szokatlanul sok egyéni szemszögből mutatja be a sorozat. A zöldfülű járőrtől a rendőrfőnökig, a napi adagjáért aggódó junkie-tól a drogkereskedelem kiskirályaiig, a maffiózók jogi mosdatásából megtollasodó ügyvédtől a nagy tekintélyű bíróig, vagy a körzeti hitközség nevében lobbizó lelkésztől a polgármesterig – a hivatali ranglétra teljes spektrumát lefedik a szereplők. Tovább erősíti a szemlélet szisztematikus jellegét, hogy a Drótnak nincs klasszikus értelemben vett főhőse. Az intézményrendszer olvasatát nem egy kiemelt karakter, hanem egymás mellé rendelt szereplők nézőpontján átszűrve kapjuk meg, így maximálisan érvényesül a több szemszögű elbeszélés általánosító ereje.

Drot14

Mindez nem jelenti azt, hogy elvont társadalmi pozíciókat reprezentáló, kétdimenziós karakterekkel lenne benépesítve a Drót világa. A sorozat egyik nagy erősségeként tartják számon a kifinomult karakterábrázolást, amiben a Simon hosszú újságírói pályáján felgyülemlett valós tényanyag hitelesítő ereje mellett, a hardboiled detektívregény kortárs mestereinek forgatókönyvírói bevonása is komoly szerepet játszhatott. A nagyszabású társadalmi folyamatok paradigmatikus modellezése itt nem egy absztraháló szatíra, hanem az aprólékos és realista közegábrázolás, valamint a nézői azonosulásra felkínált hús-vér figurák révén valósul meg. Kétségtelen azonban, hogy a sorozat az érzelmi elidegenítést szolgáló dramaturgiával is szisztematikusan él a szociográfiai “nagylátószög” megőrzése érdekében.

A nézői azonosulás ezen tudatosan előidézett árapályának jelentőségét emeli ki Amanda Ann Klein is, aki a viktoriánus melodráma hagyományának szemszögéből vizsgálja a Drót narratív szerkezetét. Klein kimutatja, hogy Simon ugyan épít a szociálisan érzékeny műfaj eszköztárára az empátia kialakítása céljából, ám végül következetesen megtagadja a cselekményszálak érzelmi katarzist nyújtó lezárását. Szemléletes példaként említhetjük az első évad fináléját, melyben D’Angelo Barksdale, a helyi maffiavezér unokaöccse kész lenne feldobni az egész szervezetet, hogy szabaduljon az ártatlan áldozatok miatti gyötrő bűntudattól. Az alvilág és a család fegyelmező gépezete azonban még időben közbelép, és a potenciális koronatanú az utolsó pillanatban meggondolja magát. Míg az együttérzésünket kiváltó morális vívódást közelről és hosszasan nyomon követhetjük, addig a pálfordulás érzelmi töltetéhez való hozzáférést számos elidegenítő effektus révén vonja meg tőlünk a sorozat: pusztán száraz, adminisztratív közlés formájában értesülünk róla, és csak az őrszoba ajtóüvegén keresztül kapjuk meg a családja és főnökei bűneiért börtönbe vonuló D’Angelo távoli sziluettjét. A cselekmény tehát egyszerre tagadja meg nézőjétől a nyomozási szál kielégítő narratív lezárását (vallomás hiányában méltatlan félmegoldás születik a tárgyalóteremben), és a társadalmi igazságtalanság regnálása fölötti érzelmi katarzis közvetlen átélését (hiszen el vagyunk rekesztve D’Angelo tragédiájának kiteljesedésétől). Nagyon is céltudatos elbeszélői stratégiáról van itt szó, ahogy arra Klein is felhívja a figyelmet:

“A Drót nem azért játszik a konvenciókkal, hogy kifinomultságát vagy az átlagos tévé-színvonaltól való elkülönülését demonstrálja, és nem is a posztmodern történetmesélési elvekre reflektál. Inkább azért játszik a melodráma hagyományával, hogy felforgassa azt a passzív, kielégült nézői pozíciót, melyet alapvetően a főműsoridős társadalmi melodráma hozott létre.

Drot13

A passzív, elégedett befogadó kiűzése kényelmes pozíciójából pontosan azt a célt szolgálja, hogy az egyéni drámák mögött munkáló társadalmi determinizmus személytelen mintázatai is megkapják a kellő figyelmet. Ezen mintázatok hosszú távon bomlanak ki a Drótban, így felismerésük már eleve átlagon felüli nézői aktivitást feltételez. Az első évad végén a zöldfülű rendőr és a kezdő díler ugyanúgy oktatja az intézmény íratlan szabályaira az újoncokat, ahogy az elején még ő kapta a fejmosást. A sorozat dereka táján az addig egyeduralkodó Barksdale-banda fölött eljár az idő, ám ez nem a nyugat-baltimore-i sarkok megtisztulásával jár, hiszen helyét azon nyomban átveszi a feltörekvő Marlo még kegyetlenebb bűnszervezete. A kezdeti jelenetek hátterében szaladgáló gyerekhad az utolsó szezonra felcseperedik, és a diszfunkcionális intézmények segítségével hiánytalanul újratermeli az expozíció társadalmi képletét: a jó eszű, de “puhány” Dukie például a drogfüggőség poklában vergődő Bubbs, a kiábrándult és makacs Mike pedig a gengsztereket fosztogató Omar felszabaduló társadalmi pozícióját foglalja el. Ezekből a narratív variációkból bomlik ki a Drót alaptétele, miszerint egyénileg ugyan sosem veszik el a megváltás és elbukás lehetősége, ám a rendszer szintjén nem történhet változás az intézmények átfogó reformja nélkül.

A társadalmi mozdulatlanság ezen dinamikus modelljének alapjául szolgáló variációs elv formailag is rendre megjelenik a Drótban. Az egyes évadok főcímei például mindig tartalmaznak képi átfedéseket, ám sosem egyeznek teljesen egymással. Ráadásul mindegyik klip alatt ugyanaz a szatirikus hangnemben moralizáló Tom Waits-dal szól, de rendre egy másik zenekar tolmácsolásában. Nagyobb dramaturgiai szereppel bírnak ennél a formai játéknál az évadzáró párhuzamos montázsok, melyek mozgóképes tablóként összegzik a kielégítő narratív lezárást és érzelmi katarzist csak ritkán nyújtó cselekményszálakat. Simon minden egyes évadfináléban figyelmeztet arra, hogy a sorozat össztársadalmi meta-története nem zárul le az individuális drámák esetleges elvarrása ellenére sem. A cselekményfelszínt hordozó szociális szerkezetre való átfókuszálás sosem marad el, így a Drót panoptikumában helyet foglaló néző újra és újra kénytelen szembesülni azzal, hogy az utca és a hivatalok egymást kiegészítő “gyártósorai” kérlelhetetlenül termelik az egymásba szövődő sors-variánsokat.

 

Címke: , , , ,

wire

LÁNCREAKCIÓ

Drot1

ESSZÉ, LÁNCREAKCIÓ

feud 23

KRITIKA

Donna-Hayward

JÁTÉK

sons-of-anarchy-1680x1050-002

Jegyzet

olivelead2

LÁNCREAKCIÓ

3028440-poster-p-1-from-freaks-and-geeks-to-hbos-silicon-valley-how-martin-starr-became-a-geek-god

LÁNCREAKCIÓ

terapia

AJÁNLÓ

Owen4

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

tp

HÍREK

fincher1

HÍREK, LÁNCREAKCIÓ

vaughn2

HÍREK

walterw

LÁNCREAKCIÓ

keyhol2

LÁNCREAKCIÓ

td1

HÍREK

topofthelake

ESSZÉ

capone2

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

1238

LISTA

orangelead2

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

leftovers1

LÁNCREAKCIÓ