Drot1

ESSZÉ, LÁNCREAKCIÓ

Egy nagyváros anatómiája 1.

Jankovics Márton

2014/10/22

A Drótban nincs magányos hős, aki kipucolja a rosszfiúkat az utcákról. A város az, ami van.

Mikor David Simon életében először a Harvardon járt, hogy egy szociológiai kurzus keretében előadást tartson a Drótról (The Wire, 2002), attól rettegett, hogy sorozatát ízekre fogják szedni kérdéseikkel a teremben ülő társadalomtudósok.

Elsőként Lani Guinier, az egyetem neves professzorasszonya ragadta magához a mikrofont, hogy kissé indulatosan Simonnak szegezze a kérdést: hogy merészelte eltenni láb alól kedvenc karakterét a harmadik évadban?

Az anekdota kiválóan foglalja össze a Drót különös határhelyzetét; egyfelől felvillantja a szokatlan irányból érkező akadémiai érdeklődés tényét, melyet a sorozat, kritikusok által is egekbe magasztalt, komplex társadalomábrázolása váltott ki (árulkodó jelenség, hogy a Drótot egyre több nagyhírű egyetem társadalomtudományi tanszékén adják fel kötelező tananyagként, hogy a diákokkal a mintegy 60 órás cselekmény mentén vitassanak meg szociológiai, jogi vagy politikai mechanizmusokat). A röpke jelenet másfelől emlékeztet minket arra is, hogy mégsem egy mozgóképbe bújtatott elméleti traktátusról van szó, hanem alapvetően egy bűnügyi szériáról, mely lényegileg narratív módon építi fel rendkívül árnyalt társadalomkritikus üzenetét. A Drót sajátosságát éppen az adja, hogy képes dramatizálni ezeket a szövevényes folyamatokat, így a nézői figyelem irányítása, és a befogadói azonosulással való állandó játék fundamentális elemét képezi a szociológiai igényű várostabló megalkotásának. Ez a bátor szerzői attitűd akár párhuzamba is állítható a sorozatbéli Stringer Bell forradalmi üzletpolitikájával, aki az egyetemen tanult, kanonikus közgazdasági elveket próbálja adaptálni a baltimore-i drogkereskedelemre. Lényegi különbség csak a projekt végeredményében mutatkozik: míg a nagyravágyó gengsztervezér elbukja a merész összeegyeztetési kísérletet, addig Simon sikeresen hidalja át a popkultúra és a társadalomtudományos elemzés közti szakadékot.

Drot4

A Drótban a szereplők gyakran kommentálják a körülöttük zajló baltimore-i közügyeket, néha még az alkotók szócsövének is tűnhetnek egy adott eset kapcsán, ám ezek az eszmefuttatások szükségszerűen perspektivikusak maradnak, így nem foghatják át a dialektikusan épülő jelentéstartam teljes spektrumát. Már a folyamatosan táguló látószög példáján is megfigyelhető, hogy a Drót milyen organikusan hangolja össze a szeriális dramaturgiát a szociográfiai ambíciókkal. A rendőrségtől indító Simon minden évad során egy újabb közhivatalt von be a cselekmény centrumába, amivel egyszerre szolgálja a sorozat új karakterekkel, helyszínekkel és konfliktusokkal való vérfrissítését, valamint a hanyatló nagyvárosi intézményrendszer átfogó bemutatásának projektjét.

Az intézmények márpedig központi szerepet játszanak a Drót világában, hiszen a sorozat épp azt a diszfunkcionális hivatali működést igyekszik aprólékosan feltárni, amely sikeresen termeli újra a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, ahelyett, hogy – eredeti célja szerint – azok felszámolására törekedne. Az egyének rendre cserélődnek a szemünk előtt, ám a szisztéma ugyanaz marad. Simon nagy trükkje az, hogy az érzelmi bevonás és elidegenítés állandó ingadozásának köszönhetően, a néző egyidejűleg képes a személyes sorsok, valamint az azokat keretbe foglaló rendszer szintjén is reflektálni erre a nagy ívű folyamatra. Ebből fakad az ambivalens benyomásunk, hogy az általunk látott összkép egyszerre dinamikusan változó és mégis fojtogatóan mozdulatlan. Vizsgáljuk hát meg a sorozat mélyen determinista intézményfelfogását, fél szemünket állandóan az azt konstruáló elbeszélői szerkezeten tartva. Utunkat célszerű azzal a – tévénézők számára olyannyira ismerős – hivatallal kezdeni, mely mind az öt évadban markánsan jelen van, így a sorozat műfaji kiindulópontját is adja.

Rendőr a gépezetben

A Drót sajátos intézményképe már a hozzá legközelebb álló zsánerhez fűződő ellenmondásos viszonyában is világosan kirajzolódik. Az epizodikus szerkesztési elv szélsőséges felrúgása, a legitimációs funkció semmibe vétele, valamint a police proceduralban megszokott heroizmus lebontása jelenti a három fő stációját ennek a műfaji hagyományoktól való eltávolodásnak. Mindezek tetejében pedig ott van a már említett intézményi kontextus széleskörű feltárása, mellyel a Drót többek szerint szét is feszíti a zsarusorozat műfaji kereteit.

Drot2

A rendőri eljárást dramatizáló police procedural kezdetektől fogva a legnépszerűbb tévés műfajok egyike, mely – a fősodort uraló, klasszikus formájában – izolált epizódokban tárja elénk a bűnüldöző szervek napi rutinját. Az önálló részek befejezett cselekményegységet alkotnak, melyek között többnyire csak a hétről-hétre érkező ügyeket felgöngyölítő nyomozók személye biztosítja a folytonosságot. A zsáner őstojását jelentő Dragnettől (1954) a Helyszínelőkig (CSI: Crime Scene Investigation, 2000) ívelő epizodikus szerkesztésmód nem pusztán a sztori befogadását könnyíti meg a néző számára, hanem a rendőrség hivatali működéséről és magáról a bűnelkövetésről alkotott képét is lényegileg atomizálttá teszi. Minden bűntett – az azt maga után vonó nyomozással együtt – egy-egy hermetikusan elszeparált, önmagába záruló történetként tűnik fel a képernyőn, mely “játékideje” kitöltése után át is adja helyét a következő bűnesetnek. Az atomizálódás mozzanata kiválóan megragadható a műfaji alapokat az 50-es években lefektető Dragnet állandó nyitójelenetének dramaturgiáján: először megkapjuk a napfényes, ám sötét bűnökkel bélelt metropolisz nagytotálját – a narrációval is kihangsúlyozva annak milliónyi egymásba gabalyodó történetét – majd ebből a szövevényes sorshálóból közelítünk rá arra az egyre, mely aztán mohón kisajátítja magának az adott epizód cselekményét.

A Drótot azonban épp az átfogó rendszerek és az összefüggő folyamatok érdeklik, így nem meglepő, hogy teljesen felbomlasztja a rendőri munkát fragmentáltan bemutató epizodikus szerkezetet. A nyomozási szálak nem pusztán az egyes részeken ívelnek át: olykor még az évadhatárokat sem tartják tiszteletben.

Simon ugyanis magában a bűnözésben sem az egyéni, hanem a szisztematikus vonásokat kutatja.

Itt nem különálló, extremitásukban vonzó bűnesetek sora érkezik a nagyváros lankadatlan futószalagján, inkább a szervezett bűnözés intézményesült világába nyerünk betekintést, melyben egy adott gyilkosság pusztán apró, logikus momentuma egy nagy és bonyolult narratívának. Ezt a szemléleti különbséget rendre tematizálja is a sorozat, hiszen a baltimore-i rendőrségen belül állandó konfliktus tárgyává válik, hogy vajon ezt az átfogó narratívát kell-e lassú, aprólékos munkával feltárniuk, vagy pedig minden erejükkel az egyedi ügyek mihamarabbi lezárására koncentrálniuk. Már az első évad cselekménye is ebből a kérdésből pattan ki: Jimmy McNulty, a mélyreható nyomozás iránt elkötelezett, renegát detektív csak felettesei ellenében képes átmenetileg elérni, hogy az utcai dílerek és egyszerű “közkatonák” puszta bebörtönzése helyett a drogkereskedelem mögöttes mechanizmusait igyekezzenek megérteni és felszámolni. Simon később – még egyet hátralépve – a hivatalos szervek teljes körpanorámájával érzékelteti, hogy a felismerésre váró összefüggések ennél is átfogóbbak, így önmagában még a hatékony bűnüldözés is kevés lenne a probléma kezeléséhez. A leszakadó rétegek társadalmi integrációját csakis a városi intézmények összehangolt működésével lehetne elősegíteni, ám ezt a konstruktív csapatmunkát folyamatosan felülírják a rendszert irányító hatalmi érdekek.

Drot3

Az epizodikus szerkesztés radikális felbomlasztásával a Drót már eleve kikezdi a hagyományos police proceduralban strukturálisan kódolt legitimációs funkciót. Az elhúzódó és sokszor sikertelen nyomozások során elillan az a repetitív krimi-dramaturgia, mely a társadalmi rend szükségszerű visszaállítása révén a felügyeleti szerv morális megerősítését szolgálja a zsáner klasszikus darabjaiban. A detektív a Drótban nem a törvény mitikus magasságokba emelt őre, hanem egy bürokratikus kihívásoktól és sziszifuszi munkától elnyűtt hivatalnok a saját belső hierarchiája fenntartását célzó hatalmi gépezetben. A hangsúly itt legtöbbször erre a személytelen hatalmi gépezetre helyeződik, mely folyamatos konfliktusban áll az azt működtető egyének törekvéseivel. A morálisan rendkívül árnyalt karaktereket felvonultató Drót tehát nem a személyes romlottságra vezeti vissza a bemutatott intézmények diszfunkcionális működését – ezt sokkal inkább annak a rossz alapokra helyezett rendszernek a normális üzemeléseként tárja elénk, melynek egészen apró és racionálisan indokolható kompromisszumokkal is egyszerű alkatrészévé válhatunk. Simon sorozata így még a szintén komplex narratívájú és hasonlóan cinikus hangvételű Kemény zsaruknál (The Shield, 2002) is lehangolóbb képet fest, melyet Michael Arntfield – a police proceduralt legitimációs funkciója tükrében vizsgáló tanulmányában – a “Sötét Korszak” egyik emblematikus példányaként említ. A Dróttal párhuzamosan futó, és a nézettségért folyó rivalizálásban rendre felülkerekedő széria valóban kirántja a morális talajt a társadalmi rend éber őrei alól: hét évada során hiánytalanul felvonultatja a jelvény biztosította hatalommal való visszaélés összes lehetséges formáját, és kiemelt figyelmet szentel az intézményi hierarchián belül zajló ádáz konfliktusoknak is. Mindezt azonban még mindig karizmatikus (anti)hősök titáni harcaként jeleníti meg, így távol marad a Drót determinista ábrázolásmódjától.

Simon elutasítja a heroizmusnak ezt a kifordított alakváltozatát is – bevallottan, épp azzal az amerikai popkultúrában mélyen gyökerező illúzióval akart leszámolni, mely szerint az egyén bármilyen módon az intézmény fölé kerekedhet napjaink bürokratizált társadalmában, ahogy azt egy interjúban is kifejti:

“Az intézmény mindig nagyobb, és egy percig sem tolerálja az individualizmus ezen mértékét. A karakterábrázolás effajta hősi momentumai eredendően hamisak. Talán a régi westernekre nyúlnak vissza, ahol a fickó belovagol a városba, kipucolja a várost, majd kilovagol a városból. Ám többé nincs kipucolás, ahogy nincs belovaglás és kilovaglás sem. A város az, ami van.” 

Simon ezzel a szemlélettel feje tetejére állítja az intézmények hanyatlásának bevett oksági láncát: nála többnyire nem az individuális romlottság siklatja ki a rendszert a helyes kerékvágásból, inkább a romlott rendszer állítja kényszerpályára a hálójában vergődő individuumokat. Ebből a nézőpontból a karakterfejlődés is új színezetet kap, hiszen a szereplők életvitele a megszokottnál mélyebben ágyazódik az intézményi kontextusba. A szegénysori drogfüggőség vagy a munkahelyi alkoholizmus inkább magáról a szisztémáról, mintsem a szereplők privát problémáiról vagy jellembeli gyengeségéről árulkodik.

Drot0

Persze a Drótból sem hiányoznak az intézményi keret befolyásolására irányuló nagyszabású egyéni próbálkozások: Bunny Colvin, a harmadik évad nyugdíjazás előtt álló ezredese például legalizálja a drogterjesztést a maga körzetében; az erkölcsi tartása ellenére is meglepően nagy karriert befutó Cedric Daniels pedig frissen kinevezett rendőrfőnökként igyekszik beszüntetni a rendőrségi statisztikák kozmetikázásának demoralizáló gyakorlatát az ötödik évad során. Ám ezek a reformkísérletek szükségszerűen kudarcot vallanak, súlyos retorziót vonva maguk után. Hiába indul felső szintekről a kezdeményezés, ha a status quo konzerválására irányuló rendszerlogika ellenében születik, eleve halálra ítéltnek tekinthető. A társadalmi folyamatokat szervező apparátusok markáns deheroizálásával együtt, a Drót azt a proceduralokban gyakran dramatizált elképzelést is nyíltan megtagadja, hogy individuális felbuzdulásból, egy bátor magánakció keretében lehetne forradalmasítani az életünket szervező intézményeket. Még a rendőrfőnök sem képes újraírni a szervezeti játékszabályokat, hiszen ő maga is a játék részét képezi. A Drót szisztematikusan illusztrálja, hogy a játék előbb-utóbb kiveti magából azokat, akik nem tartják tiszteletben alapvető szabályait.

 A tanulmány eredetileg a Prizma 8-dik számában került jelent meg, mely a tévésorozatokkal foglalkozott.

Tovább a cikk második feléhez. 

Címke: , , ,

Drot5

ESSZÉ, LÁNCREAKCIÓ

wire

LÁNCREAKCIÓ

fincher1

HÍREK, LÁNCREAKCIÓ

capone2

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

feud 23

KRITIKA

Donna-Hayward

JÁTÉK

nightof00

TRAILERPARK

sons-of-anarchy-1680x1050-002

Jegyzet

olivelead2

LÁNCREAKCIÓ

3028440-poster-p-1-from-freaks-and-geeks-to-hbos-silicon-valley-how-martin-starr-became-a-geek-god

LÁNCREAKCIÓ

terapia

AJÁNLÓ

board1

PRIZMATUBE

Owen4

INTERJÚ, LÁNCREAKCIÓ

tp

HÍREK

vaughn2

HÍREK

walterw

LÁNCREAKCIÓ

keyhol2

LÁNCREAKCIÓ

td1

HÍREK

topofthelake

ESSZÉ

laconf

HÍREK