Álmok és látomások a Palmer-rejtély megoldása előtt és után
A Twin Peaks narratíváját felemésztő dekonstrukció az álmok funkció-vesztésében fedezhető fel leglátványosabban, mivel ezek azok a cselekményelemek, amelyek a legérzékenyebbek Lynch szerzői világának átvételére.

A sorozat első nagy narratív egységében (Palmer gyilkosság) megjelenő álmok és látomások szinte kivétel nélkül kapcsolatban állnak a központi problémával, a nyomozással, és valamelyik szereplő szemszögéből jelennek meg. Vagyis az álmoknak üzenet értéke van. Cooper ügynök abbéli felismerése, hogy a nyomozáshoz segítségül kell hívnia a természetfeletti erőket és az álmok világát, a nézővel is egyértelművé tette a látomás-szekvenciák jelentőségét. A harmadik epizódban megjelenő Vörös szoba jelenetében szellem-Laura a megöregedett Cooper fülébe súgja gyilkosának nevét. Ébredés után Cooper felhívja Truman sheriffet, és tudatja vele, hogy tudja ki ölte meg Laura Palmert. Ez egy jellegzetes válasz-típusú cliffhanger, ami az azt megelőző álmot jelentéssel ruházza fel. A szoros kapcsolat miatt a Vörös szoba jelenete és a telefonbeszélgetés között, a nézők fabula éhsége révén jelentéssel töltődik meg.Persze a sorozatnak folytatódnia kell, nem lehet, hogy a harmadik rész után feltáruljon a gyilkosság mögötti titok. A válaszra váró nézők a következő epizódban csak egy (újabb önironikus gesztusként) lakonikus „nem emlékszem”-et kapnak Coopertől, Truman sheriff csalódottságával azonosulva. Az érdekes persze az, hogy Lynch és Frost csapata sem tudja még a sorozat ezen szakaszában, hogy ki is (legyen) Laura Palmer gyilkosa. Viszont Twin Peaks vegyületének tökéletes működése révén a nézők fabula-konstruáló reflexe folyamatosan működik, így olyan elemekből építik fel saját történeteiket, melyeknek nincs semmi jelentősége, csak Lynch flusztráló megfogalmazása révén kerülnek a megoldást tartalmazó kulcs álruhájába.

Ezek az információk mivel enigmatikus szimbólumokat tartalmazó mondatok formájában hangoznak el („mosolygó zsák”, „a baglyok nem azok, amiknek látszanak”): hasonlóan egy szürreális látomáshoz, lehetetlenség értelmezni őket.
Ezek a szürrealista szabadversre, vagy inkább varázsigékre emlékeztető monológok is azt a funkciót töltik be, hogy a néző ne csak a képek közti kapcsolatokból, hanem az elhangzó szavakból építse fel saját fabula-verzióját.

Emiatt az üzenet-jelleg miatt a rejtély fokozása még izgalmas rejtvénnyé tornyosodik, ám a 17. epizód lezárásával az enigmatikus képi és verbális mozaikok nem álltak össze egy egésszé. A 17. epizód után, a nyomozás lezárulásával az álmok mindig önmagukban jelennek meg, nem követik őket sem a fabula-építést segítő értelmezések sem klasszikus cliffhangerek. Itt már a néző teljesen magára marad, nincs semmi kapaszkodója a látottak értelmezéséhez. A Palmer ügy megoldása után az epizódot-záró álomjelenetek egyrészt nem tartalmaznak semmilyen plusz információt, és nem mutatnak semmilyen lehetséges megoldás felé, mivel a központi rejtély természetfeletti mivoltát sok kicsi, kerekebb és megfoghatóbb talány váltotta fel. Másrészt felbukkan a 28. epizód zárójelenetében egy olyan szekvencia, ami formailag és tartalmilag is illeszkedik a Twin Peaks-ben szereplő álom-betétekhez, csak ez semmilyen szereplőhöz nem köthető. Ebben a jelenetben tulajdonképpen egy tipikus Lynch-film részletével van dolgunk: az álomszerűség nincs sem motiválva, sem montázzsal egy párhuzamos álomvalóság világába elhelyezve. A látomás innentől kezdve nem egy szereplőhöz kötődik, – mint Cooper vagy Maddy esetében -, hanem a nézőkhöz. Csakhogy míg az előbbiek esetében azoknak volt konkrét vagy kevésbé konkrét üzenete, itt már a néző fabula-alkotó készsége tanácstalan marad a logikus kontextus hiánya miatt. A Twin Peaks dekonstrukciója itt éri el az első csúcsát, mivel a nézők a látottakat nem tudják sehogy sem értelmezni vagy egy szereplőhöz kötni. Ez a zavar az utolsó epizód végén lejátszódó, hosszú Vörös Szoba-jelenettel csak fokozódik.

Utolsó epizód
A Palmer-gyilkosság megoldásával bekövetkező törés után a sorozat alkotóinak új konfliktusokat kellett keresniük, amik betölthetik a központi kérdés megválaszolása által keletkezett űrt. Ezzel a krimi központosító ereje feldarabolódott sok apró mini-narratívára. Ilyen volt például a Cooper elleni drog-összeesküvés, vagy James afférja a titokzatos milliomos feleséggel. Ezek a külön-külön is kerek dramaturgiával rendelkező történetek jóval az utolsó epizódig lezárultak, ami például az első évadtól teljesen elüt. Ott a krimi feszültségével a konfliktusok párhuzamosan összeszőve egy fokozhatatlan pontig tornyosultak, és a nyolcadik, évadzáró epizódban kártyavárként összedőlve mind eljutottak a krízis tetőpontjáig. A nyolcadik epizódban éri el csúcsát a malom konfliktus a tűzzel, itt lesz öngyilkos Nadine, itt lövik le Cooper ügynököt. A harmincadik évadzáró epizódban csak egy cselekmény-szál végére kerül pont, ez pedig a Packard-Eckhardt konfliktus.

A tizenhetedik epizód után az összes konfliktus retrospektív jellegű. Ezzel jól látható, hogy a Palmer-rejtély megoldása után a szappanoperai mellérendelés és az érzelmek által irányított szereplők személyiségének árnyalása került középpontba. A krimi fordulat-központúságát és rejtvény jellegét felváltotta a szappanopera epizodikussága és szentimentalizmusa. Ezzel a sorozat cliffhangereinek egyirányúsága is megszűnt. Így az epizódvégeknek nem a kérdés-felvetése sérült, hanem a párbeszéd-generáló ereje. A központi kérdés (Ki ölte meg Laura Palmert?) több apró kérdéssé osztódása miatt, a nézők fabula-alkotása is megváltozott.

Az utolsó epizód ennek a legérdekesebb bizonyítéka: egy olyan motívumot helyez a középpontjába Lynch, ami addig csak felvillanás-szerűen, részleteiben jelent meg a sorozat során: ez a Vörös szoba. Ez is hozzátartozik az utolsó tizenhárom epizód retrospektív jellegéhez, mivel a 45 perces részből 20 percet elfoglaló jelenetben az összes természetfeletti és álomvilághoz tartozó karakter katalógus-szerűen megjelenik. A Vörös szoba tere – a többi álomképhez hasonlóan – kikerül Cooper – vagy a többi szereplő – elméjéből, hogy Twin Peaks valóságával összeolvadjon. A Szoba bejáratát immáron egy erdő közepén lévő tisztáson találjuk. Ezzel a kisváros terének mitizálása eléri a tetőfokát, ami a Lynch szerzői jelenlétének egyik legfontosabb bizonyítéka. Ez a szerzői attitűd a kérdések megválaszolása helyett a válaszoknak csak a látszatát kelti a sorozat eddig tárgyalt stilizálásával. Az addig csak a látomásokban megjelenő szereplők – mint az Óriás vagy az öltönyös törpe – mind átadnak Coopernek egy üzenetet, – vagy legalábbis valamit, ami annak látszik. Minden jelenség a jelentés látszatát kelti: a kávé, ami megszilárdul a pohárban, vagy Laura jelbeszéd-szerű kézmozdulatai. A nézői fabula-alkotás összezavarodik, mivel a Vörös szoba képe vagy 20 epizód óta nem tűnt fel, most mégis olyan hatása van, mintha mindenre fény derülne. A rejtvény-morzsák a harmincadik epizód végén koncentrált formába sűrűsödve a semmi felé mutatnak, elvesztve a krimi egyirányba mutató, szigorúbb leföldelését.

Összegzés
A Twin Peaks ékes példáját adja Lynch narratíva-dekonstrukciós hajlamának. Dolgozatomban azt vizsgáltam, hogy a szappanopera és a krimi cselekmény-vezetésének összekeverésével és felbontásával hogyan változik a nézők fabula-alkotó attitűdje. Ez az interpretációs hajlam a cliffhangerek kérdés-felvető erejétől hajtva működik, ezért Lynch szerzői jelenléte az epizódvégek dramaturgiai fordulópontjain a leglátványosabb.

A sorozat tizenhetedik epizódja tekinthető a legélesebb dramaturgiai törésnek, mivel itt derül fény az addig minden eseményt meghatározó, a történet magját jelentő Laura Palmer-gyilkosságra. A széria innen kezdve kisebb narratív egységekre bomlik.  Addig minden kérdés felvetés a központi rejtélyre vonatkozott („ki ölte meg Laura Palmert?”), ezért a Lynch formavilágát és dekonstrukciós stilizációját életre keltő cliffhangerek még egy komplex rejtvényt rajzoltak ki. A Tárgy-alapú cliffhangerek két csoportja, a kulcs-jellegű jelek formájában felbukkanó objektumok és az enigmatikus, rejtélyes non-narratív képsorokkal dolgozó záróképek a dramaturgiai törés előtt, ennek a mindent átfogó kérdésnek a fókuszában értelmezhetőek. Az álomképekkel, látomás-montázzsal működő, a lynchi kézjegyeket leginkább magukon viselő cliffhangerek is elvesztik üzenet értéküket a sorozat második felére. Amíg a törés előtt minden epizódot lezáró álomjelenet egy szereplő szubjektív nézőpontjából értelmezhető, addig a tizenhetedik rész után ezek az álomképek kilépnek a Twin Peaks valóságába, vagyis objektívvé válnak. Lynch ezzel saját szerzőiségének minden televíziós dramaturgiai szabályt áthágó jelenlétével a nézők addigi fabula-alkotását teljesen összezavarta, az önironikus kikacsintásokkal (önreflexióval) dolgozó sorozat rejtvény jellegét elvesztette.