Az olasz fantasztikus műfajfilm (sci-fi, horror, fantasy) a 80-as évek második felére válságba jutott: Mario Bava és Argento munkái a hatvanas-hetvenes években Amerikára is visszahatottak, de a nyolcvanas évek végétől már csak elvétve készültek a fantasztikum műfaji nagyformájába tartozó sikerfilmek Itáliában. Amitől Amerikában a televízió elterjedésekor tartottak, Olaszországban ekkor következett be, a TV legyőzte a mozit a nézők figyelméért folytatott csatában, olyan rendezők voltak kénytelenek tévének dolgozni, mint Deodato, Soavi és Lamberto Bava. Az itáliai fantasztikus műfajfilm sorsát Lucio Fulci karrierje példázza legjobban: a hetvenes években remekművek sorát készítő mesterrendező a nyolcvanas évektől egyre kisebb költségvetésből dolgozott, látványosan trash minőségű munkák kerültek ki a keze alól, 1989-ben pedig televíziós projekthez írt alá. A Reteitalia csatorna felkérte őt és a szintén veterán Umberto Lenzit két-két horrorfilm megrendezésére „Doomed Houses”, azaz “elátkozott házak” jeligével. A fantasztikus film a tévében sem tudott gyökeret verni: ahogy az a két horroristától várható volt, filmjeik olyannyira felkavarónak bizonyultak, hogy nem kerültek adásba.
A filmek angol szinkronnal láthatóak.

Egy illusztris sztárvendég „váratlan” felbukkanásával ma már nehéz meglepni a sitcomokon edződött tévénézőt, a legkülönfélébb cameók és vendégszerepek felvonultatása ugyanis réges-rég bekerült a népszerű televíziós alműfaj nagy receptkönyvébe. A popkultúra egyik jól bejáratott szimbiózisáról van itt szó, melyből a közönségével meghitt kapcsolatot létesítő sorozat éppúgy profitál, mint a haknikkal saját brandjüket építgető hírességek. Közhelyessége ellenére is megunhatatlannak tűnik tehát az a varázslatos pillanat, mikor a hétről-hétre figyelt családi/baráti/munkahelyi kisközösség mikrokozmoszába belepottyan egy átutazó istenség a bulvárvilág Olümposzáról. A sitcom szűkre szabott világának zárt kapui ilyenkor egy másodpercre feltárulnak, és a leskelődő néző örömmel konstatálhatja, hogy a második otthonaként kezelt fiktív-hétköznapi helyszíneket csak papírvékony díszletfalak választják el a leplezetlen csillogás birodalmától.

A biohorror atyja, mielőtt szikéjét emberi testekbe mártotta volna halálos mutációk után kutatva, szülőföldjét, az öntudatára ébredő Kanadát fektette műtőasztalára.

Az utóbbi években kitenyésztett western-hibridek egyik alapsajátossága, hogy a vadnyugati közegbe beemelt idegen testek – főképp szó szerinti értelemben, lásd a High Plains Invaders vagy a Cowboyok és űrlények példáját – szinte azonnal ki is lökődnek, mondhatni vegyület helyett keveréket hozva létre, ahol ugyanabban a babzsákban lötyögnek a két műfaj motívumai, de érdemi reakció mégsem jön létre köztük. A western és a fantasztikum összeházasítására tett izgalmas, és az említetteknél valamivel sikeresebb kísérlet az iparosmunkák és az erős társadalmi elkötelezettséggel felvértezett szerzői filmek között oszcilláló Uli Edel (Christiane F, A Baader-Meinhof csoport) és a hetvenes években Peckinpah körül háttéremberként sündörgő, azóta pedig főképp western-alapú tévéfilmekben utazó Gordon T. Dawson (A pap, a kurtizán és a magányos hős, Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!) bő tíz éves közös munkája is, akiknek a western és a keresztény fantasy összeházasításában olyan válogatott B-szériás rosszarcúak segédkeztek, mint Eric Roberts, Randy Quaid és Peter Stormare.
A film angol felirattal látható.

A Cinefest idei zárófilmje rendhagyó keretet alkot a tavalyi mustra nyitófilmjével, a Dr. Halállal: mindkét alkotás az HBO berkein belül készült, és az amerikai közélet egy-egy igencsak vitatott szegmensével foglalkozik. Ám míg Barry Levinson karakterdrámája az eutanázia körül zajló emberi jogi perpatvart mutatta be, Curtis Hanson a mára már újabb gazdasági világválságként emlegetett 2008-as eseményekre, valamint a szálakat mozgató nagykutyákra, elsősorban a William Hurt alakította Hank Paulson egykori pénzügyminiszterre irányítja kameráját. Szikár tömörsége és lényegre törő történetvezetése miatt a Too Big to Fail még azok számára is érdekes lehet, akiket elriaszt a témába vágó dokumentumfilmek száraz adatcunamija, de például Oliver Stone didaktikus példabeszédétől már émelyegnek.

Elejét véve a franchise- és remake-orientált hollywoodi trendeket övező fanyalgásnak, A majmok bolygója: Lázadás és a Frászkarika nyári meglepetésfilmjei idén újfent bizonyították, hogy a történetek újramondásának évezredes hagyománya még a mostanában nem éppen innovatív hozzáállásával fémjelzett álomgyári gépezeten belül is képes minden szempontból izgalmas újramondott meséket termelni – függetlenül attól, hogy a nagy számok törvényének megfelelően kontár mesemondókra is bőven akadt példa, kezdve rögtön a közelmúltból  A lány és farkas igen kevés erényt felmutató torzójával. De Tom Holland 1985-ös vámpírfilmjének aktuálissá válását nem csupán az utóbbi évek vámpírdömpingje jelezte: a Disturbia sikerével a tiniközönségre szabott Hátsó ablak-variáns koncepciója már bizonyította életképességét, az idei Frászkarika-remake előtt három évvel pedig a Ne kiálts vérfarkast! képében ugyanezen történet farkasemberes verziója rémisztgette a tévénézőket, megelőlegezve a horror-olvasat újbóli feltűnését a fősodorban. Ám Brenton Spencer nemhivatalos remake-je a fentieken és Kevin Sorbo (Herkules) színészi kvalitásainak kiemelésén túl számos egyéb izgalmat is tartogat.
A film magyar szinkronnal látható.

A harminchatodik bejegyzéssel végéhez ért a Prizma Online hétvégi tévérovatának harmadik etapja. Az elmúlt hónapokban a kuriózumértékű klasszikus tévéfilmek és kultikus sorozatepizódok mellett az angolszász hegemóniát megtörő olasz, illetve svéd alkotások is láthatóak voltak, Stephen King egy ritka írásával folytattuk a magyarul eddig kiadatlan novellafordítások hagyományát, Atom Egoyan is tiszteletét tette, és nem utolsósorban számos nyári blockbuster (X-men, Amerika kapitány) tévés előzménye is terítékre került. A korábbiakkal ellentétben most nem több hónapos szünet következik, csupán a rovat gyakorisága változik: ezentúl, ha nem is minden héten, de havonta többször jelentkezik a MONSTER OF THE WEEK, továbbra is aktualitásokhoz kapcsolódó vagy csak önmagukban izgalmas tévéműsorokkal. A harmadik évad tizenkét bejegyzésének kivonatai a tovább gomb után olvashatóak.

„ugye őt te is jól ismered,
én álszent olvasóm – képmásom – bús fivérem?”

Neonfényben és bűnben úszó nagyvárosi utcák, folyton szemerkélő eső, veszedelmesen vonzó mozdulatokkal cigarettázó nők, no és sötét titkok sűrű szövésű hálója, melynek kibogozására csakis egy ballonkabátja magányába burkolózó cinikus magánkopó lehet képes… – a felsorolás kiáltó közhelyessége pontosan érzékelteti, hogy a hardboiled motívumkincs állandó koptatásával Dashiell Hammett és Raymond Chandler hagyatéka sem kerülhette el a rohamos inflálódást. Az intellektuális rejtvényfejtegetéssé sápadó klasszikus detektívtörténetnek komoly kihívója akadt ugyan a noirnak megágyazó keménykötésű krimi képében, de idővel hasonlóan kötött ikonográfia és a narratívát ugyanolyan gépiessé silányító szabályrendszer száradt rá az alműfajra, mint arisztokratikus elődjére.

A szerencsére még idejében elkaszált élőszereplős X-Men tévésorozat előtt két évtizeddel a Marvel a mai mozidömpinget előlegező kísérletet tett hőseinek mozgóképes meghonosítására. Habár a hetvenes évek legvégén készült adaptációk közül csupán a Hulk tévéverzióiból vált patinás hivatkozási alap, a két évadot megélt Pókember-sorozat mellett a sajátos felfogásban prezentált Captain America-filmek is itt mutatták be először, hogy a hatvanas évek Batmanjeinek camp-kosztüme hogyan mutat a konkurencia ikonjaira fazonírozva.

Hétfőtől a megszokott árusító helyeken már kapható a Prizma legfrissebb, kortárs skandináv filmmel foglalkozó száma, így a téma augusztusban a honlapon is kiemelt figyelemben részesül. Jonas Cornell thrillerét 1988-ban két vagy három alkalommal mutatta be a svéd állami televízió, hogy utána lényegében csak a fiatalkorú nézőkben hagyott lelki sérüléseken keresztül éljen tovább, majd az évek során sokat hivatkozott (de kevesek által látott) kultuszfilmmé nője ki magát. A Månguden egyszerre építkezik saját országának krimihagyományaiból, a tengerentúli sorozatgyilkos-filmekből és az olasz giallókból, eközben pedig a jellegzetes skandináv minimalizmust egyre szürreálisabb kompozíciókkal vegyítve nem csupán fokozatosan eltávolodik a tévére készült filmek megszokott zéró-stílusától, de sikerrel bekapcsolódók a saját magukat kéjesen filmező serial killerek a Kameralestől a Fűrészig nyúló vaskos diskurzusába.
A film eredeti nyelven, angol felirattal látható.