A szerencsére még idejében elkaszált élőszereplős X-Men tévésorozat előtt két évtizeddel a Marvel a mai mozidömpinget előlegező kísérletet tett hőseinek mozgóképes meghonosítására. Habár a hetvenes évek legvégén készült adaptációk közül csupán a Hulk tévéverzióiból vált patinás hivatkozási alap, a két évadot megélt Pókember-sorozat mellett a sajátos felfogásban prezentált Amerika Kapitány-filmek is itt mutatták be először, hogy a hatvanas évek Batmanjeinek camp-kosztüme hogyan mutat a konkurencia ikonjaira fazonírozva.

Az 1979-ben adásba került két egészestés tévéfilm – melyek közül az első a hős genezisét, a második pedig a Christopher Lee által alakított bűnözői lángelme megregulázását mutatja be – legfontosabb változtatását az eredeti Amerika Kapitány-mitológia teljes negligálása jelenti. Míg az ikon időtlenségét hangsúlyozó koncepciót, középpontban az évtizedes hibernációval, még az 1990-ben, Albert Pyun trashkismester által összedobott verzió is tiszteletben tartotta – miközben a Vörös Koponya figuráját éppen névadó attribútumától szabadította meg, egy nem részletezett plasztikai beavatkozásnak köszönhetően olasz amorózót faragva a gonosztevőből –, a Universal TV gyártásában készült produkciók inkább kikerülik ezt az aspektust, annak ellenére, hogy jogi szempontból nem volt szükség Amerika Kapitány gyökereinek elnyiszálására, hiszen még a szakmai tanácsadást is Stan Lee vállalta. Rod Holcomb és Nagy Iván filmjei utóbbi ellenére inkább Steve Rogers fiát teszik meg hősükké, akinek alkalmasságát a szó szoros értelmében génkészlete szavatolja, és így nincs szüksége magyarázkodásra azzal kapcsolatban, hogy a nemzettel egyet jelentő ikonként pontosan hol volt az ötvenes évek kommunistaüldözése vagy a Watergate-botrány idején.

A későbbi film, vagy a vele egy időben megjelent képregényverziók tükrében a két tévéverzió nem más, mint Amerika Kapitány rémálma, melyekben többek között a korosodás veszélyével is szembe kell néznie, lásd a második epizód ördögi öregítő-mérgét. A hatvanas évek elején képregényben újragondolt figura, mindvégig megtestesítve az Egyesült Államok lelkiállapotát, az ötvenes évek kínosabb pillanatait álruhás imposztorokkal magyarázta, a Watergate-ügyre reagálva pedig egy időre levette az amerikai színekben pompázó kosztümöt: ezzel szemben a tévéverziók éppen két lábon járó idea-voltától fosztják meg, Superman helyett Michael Knight és a Szupercsapat mellé helyezve az igazságosztók panteonjában. Joe Johnston frissen mozikba került alkotása csak erőteljesen reflektált retróköntösben volt képes eladni a figurát, Pyun utóbb családi filmként forgalmazott fércműve pedig épp azáltal tesz szert némi szórakoztatóértékre, hogy a megvalósítás hiányosságai ellenére szigorúan ragaszkodik a Kapitány időnkívüliségéhez. Ezek felől szemlélve a kiábrándult hetvenes és az eszképizmusba hajló nyolcvanas évek határmezsgyéjén motorozó Amerika Kapitány tévéfilmjei valóban nem többek egy jégbe fagyott ikon lidércnyomásainál, aki azt álmodja, egy lett Charlie angyalai közül és plexipajzsa mellé bukósisakra is szüksége van, nehogy két kunszt között betörje a kobakját.