A huszonnegyedik bejegyzéssel a MONSTER OF THE WEEK elért második etapjának végéhez, a tovább gomb után pedig a nyolcvanas évek egyik leghírhedtebb tévéfilmje képviseli a méltó zárlatot. Az 1982-ben készült Misztikus labirintus (Mazes and Monsters) nem csupán azáltal tett szert kétes hírnevére, hogy itt láthatjuk Tom Hanks egyik első fontosabb szerepét, de ezzel együtt a Rona Jaffe könyvéből készült tévéfilm a korai Dungeons & Dragons-szerepjátékok körül kialakult hisztériáért is nagyban felelőssé tehető. Steven Hillard Stern rendezése a televízióra készült mozgóképek állatorvosi lova, amely másfélórányi játékideje alatt felmutat mindent, amik miatt a médiumra szánt játékfilmeket rendszerint a filmművészet salakjaként tartják számon. A legrosszabb értelemben vett ifjúsági filmes beidegződéseknek megfelelően sulykolja tárgyi tévedéseken alapuló konzervatív tanulságait, amiket a Szomszédok legszebb perceit idéző monológokban intéznek a nézőhöz a kamerába pillogó szereplők – ahogy azt egy kritikusa frappánsan megfogalmazta, a Misztikus labirintus a szerepjátékok Reefer Madness-e, csak a szex és drogok hiánya miatt kevésbé menő.
A film magyar szinkronnal látható.

A Misztikus labirintus egyetlen, de tromfolhatatlannak tűnő ütőkártyája, hogy elviekben megtörtént események alapján készült. A depresszióval és drogproblémákkal küszködő James Dallas Egbert 1979-ben bevetette magát a michigani egyetem alatti csatornalabirintusba, ahol látszólag hónapokra eltűnt: az utána nyomozó magándetektív ezt egy gyors körkérdés után összekötötte a kampuszon épp felettébb divatos D&D-játékkal, arra a következtetésre jutva, hogy Egbert az RPG valamiféle élőben való újrajátszása miatt mászkált a kvázi-dungeonrendszerben. A teória annak ellenére publikálásra került, hogy a labilis ifjú egyetlen éjszakát töltött a föld alatt, a fennmaradó időben az Államokban utazgatott – többek között munkát vállalva egy olajmezőn –, és amellett, hogy életében nem játszott Dungeons & Dragons-t, eleve öngyilkossági szándékkal vágott neki a katakombáknak. (Utóbbit végül 1980-ban sikerült kiviteleznie.) Mindennek köszönhetően Egbert történetéből városi legenda kerekedett és megszületett a szerepjátékba beleőrülő tinédzser toposza, amely ugyan a morális pánik enyhülésével a videójáték-filmek szubzsánerében öröklődött tovább – lásd az Agyrém példáját –, de miképp azt a The Wild Hunt bravúros drámája mutatja, napjainkban is kifejezetten virulens motívum.

Az elszabadult fantázia veszélyeiről nyilatkozó urak és hölgyek nem csupán a héten a mozikba került Álomháború („A valóság börtön – a fantázia szabaddá tesz”) tükrében, de fentiek ismeretében is ellentmondásos jelenségek. A nyolcvanas évek fantasyfilmjeiben már elindult az a folyamat, aminek végpontjaként Zack Snyder már mindenre az eszképizmust adhatja válaszul (bármiből is legyen a valóságból való szökést lehetővé tevő álomvilág összefércelve), elég csak arra gondolni, hogy a Fantasztikus labirintus zárlatában a főhős egyszerűen amellett dönt, hogy örökre gyermek marad. Ettől a trendtől a Misztikus labirintus üzenete ellenére sem volt képes függetleníteni magát, ezáltal súlyosabb paradoxonba bonyolódva, mint a szexualitást negatív módon ábrázoló pornófilmek. A Tom Hanks által alakított Egbert rémálmai éppúgy fantasybetétekként elevenednek meg, miképp az Álomháború trippjei, még sárkány is akad mindkét filmben, ám az olcsó trükkökkel megvalósított látomások nem elsősorban az RPG-játékosok elméjének működését modellezik – ami a puszta rémhírkeltés mellett elviekben a Misztikus labirintus elsődleges vállalása lett volna –, hanem önkéntelenül is azt a folyamatot, ahogy a film készítői és az Egbert-ügyből urbánus mítoszt kerekítő média átlényegítették a valóságot. Ahogy egy zavaradott huszonéves az RPG-hisztéria emblematikus figurájáva emelkedett anélkül, hogy valaha eldobta volna a tizenkét oldalú kockát, úgy válik a Misztikus labirintusban Patkánykirály egy csövesből és mitikus Ikertornyok a World Trade Centerből – ezáltal bizonyítva, hogy az újabb és újabb archetípusokat meg modern mitológiákat termelő tömegfilm akkor sem képes meghazudtolni önmagát, ha egyetlen célja éppen a zavarodott ifjúság eszképizmusának letörése.