Hétfőtől a megszokott árusító helyeken már kapható a Prizma legfrissebb, kortárs skandináv filmmel foglalkozó száma, így a téma augusztusban a honlapon is kiemelt figyelemben részesül. Jonas Cornell thrillerét 1988-ban két vagy három alkalommal mutatta be a svéd állami televízió, hogy utána lényegében csak a fiatalkorú nézőkben hagyott lelki sérüléseken keresztül éljen tovább, majd az évek során sokat hivatkozott (de kevesek által látott) kultuszfilmmé nője ki magát. A Månguden egyszerre építkezik saját országának krimihagyományaiból, a tengerentúli sorozatgyilkos-filmekből és az olasz giallókból, eközben pedig a jellegzetes skandináv minimalizmust egyre szürreálisabb kompozíciókkal vegyítve nem csupán fokozatosan eltávolodik a tévére készült filmek megszokott zéró-stílusától, de sikerrel bekapcsolódók a saját magukat kéjesen filmező serial killerek a Kameralestől a Fűrészig nyúló vaskos diskurzusába.
A film eredeti nyelven, angol felirattal látható.

Felütését tekintve Cornell filmje decens skandináv krimit ígér, ahol lerobbant – és ezúttal a legkevésbé sem briliáns – nyomozó ered az egész családokat kiirtó pszichopata nyomába. A mészárlások (tévéfilmtől elvárható módon) kezdetben képen kívülre kerülnek, az általános elidegenedettség és lerobbantság élményét pedig az ellroy-i apakomplexus szürrealista olvasata – egy oxigénsátorban hörgő orákulum szembesíti a főhőst gyengeségével és alárendeltségével – lendíti át a megszokott a megszokott sablonokon, hogy a pofátlan vörös heringek és a mitológiai fűszerezés kijátszása után az utolsó harmad már nyíltan a bevett tévékrimi-forma kiforgatásával teljen.

Attól a ponttól kezdve, hogy előkerül a filmindító családirtás éjszakai kamerával rögzített felvétele, a Månguden-ben a korábbi szürrealista stilizációt egyszerre erősítve és felülírva uralkodnak a legkülönfélébb képfajták. A sorozatgyilkos a múlt újrajátszásán alapuló motivációja és a fotografikus képrögzítés éppoly természetességgel kerül egymás mellé, mint az említett Kameralesben, vagy az Egoyan-féle Felicia utazásában, és Cornell a kanadai direktor tíz évvel később készült mozijához hasonlóan roncsolja szét a filmtestet az antagonista memóriájának megfeleltethető talált loopokkal. A címbéli Holdisten így lényegül át a vérmocskos tetthelyeket pásztázó kamerává, melynek hű szolgája minden teliholdkor – amikor a legjobbak a fényviszonyok – egész családokat áldoz, a rítus felvételével pedig saját lelkében is betölti azt az űrt, amit gyermekkori traumája hagyott. A zárókép elfüstölő filmszalagja – amely egyúttal az ügy nem maradéktalan lezárását sejteti – már maga a végső égőáldozat: a Holdisten immár nem csupán felszentelt papját és az általa hozott ártatlanokat, de a szertartás képmását is magának követelte.