Habár alakja legalább olyan mélyen gyökeredzik a folklórban, mint a farkasemberé, és Hawthorne „Feathertop” című novellájának köszönhetően a vámpírhoz hasonlóan kanonizálta a gótikus rémirodalom, a madárijesztő köré – társaival ellentétben – csak a nyolcvanas években kezdett tessék-lássék szubzsáner szerveződni. Annak ellenére, hogy a Dark Night of the Scarecrow a Ragyogás és a Vérfarkasok mellett a modern-posztmodern átmeneti horror egyik legmívesebb darabja, követői csupán a filléres slasherek és belezésre kihegyezett amatőrfilmek csúszómászókkal teli veteményeséig jutottak, ahol a Pumpkinhead és a Night of the Scarecrow vérbő okkult rémmozijai állnak a korhadt ranglétra csúcsán.
A film angol felirattal látható.

A madárijesztő szalmából és rongyokból összefércelt figurája az utóbbi három évtizedben az olcsó filmkészítés kabalájává vált: nincs olyan magára valamit is adó misztikus tévésorozat, amelyik legalább egyszer elő ne állt volna egy madárijesztő-epizóddal (Mesék a kriptából: A négyoldalú háromszög, Odaát: A madárijesztő), miközben a független horrorfilmek is egyre nagyobb gyakorisággal tették meg ősi átkokkal és boszorkánymesterekkel operáló, általában redukált komplexitású narratíváik antagonistájává. Ha eltekintünk az (amúgy később számtalan tévéadaptációt megélt) Óz, a csodák csodájának mellékszereplőjétől, akkor már a figura születése is a televízió médiumához köthető: Hawthorne említett írásából 1972-ben készült telehorror, hogy nyomában a madárijesztő alakja egy teljes évtizedet töltsön valami távoli és mozgókép-mentes kukoricaföldön. Az áttörést a szintén tévére készült Dark Night of the Scarecrow hozta meg, melynek nyomán a nyolcvanas évek slasher-hulláma is vállára kapta a figurát, hogy az, mint az utóbbi két évtizedben készült fércművek is mutatják (Bloody Harvest, Dark Harvest, Scarecrow Slayer), a mai napig ne tudjon kitörni a splatter-gore-gettóból.

Mindennek fényében meglepő, hogy a Dark Night of the Scarecrow nagyjából úgy viszonyul a nyomában sarjadt szalmabábokhoz, mint Carpenter Halloweenje mondjuk a Slumber Party Massacre 3-hez. Habár szüzséje az Egerek és emberek kiontott belekben gazdag slasher-remake-jét ígéri, ahol a brutálisan kivégzett, drabális értelmi fogyatékos madárijesztő alakjában vesz elégtételt a lincselőkön, Frank De Felitta filmje közelebb áll a Point Blankhez, mint a Péntek 13-hoz. Nem csupán odáig fokozza a carpenteri minimalizmust, hogy a bosszúálló démon egyszer se legyen látható a vásznon (és ezzel egy időben a helyi postást tegye meg minden borzalmak forrásává), de a kéjes kivégzések látványától is megfosztja a nézőt. Kreatív killekben ugyan a Dark Night of the Scarecrow éppoly gazdag, mint bármely korabeli slasher, ám Jason Voorhees-szel ellentétben a címszereplő egyetlen ellenfelével sem végez saját kezűleg, csupán – a Point Blank Walkerjéhez hasonlóan – pszichológiai hadviselést folytat és környezetüket manipulálja. 1981-ben a ’scarecrow’ még maga az alaktalan félelem, fél lábbal a modernizmus Semmivel körülvett talaján, a másikkal pedig, mint azt a briliáns zárókép is mutatja, a megtestesülés útján: alig hét évvel később a Scarecrows rémei már predatorok módjára vadásznak prédáikra, mindent bevetve a hangutánzástól az alakváltásig, miközben egyetlen céljuk, hogy áldozataikat szalmával kitömve másolják önmagukat. Csatazajukban elsikkad a száraz szalma fenyegető sercegése és vérbűzük elnyomja a valódi félelem szagát. ^[1]