Konszenzusnak számít ugyan, hogy a neowestern élő-lélegző, a kortárs amerikai filmben egyre több alkotást számláló műfaji alosztály, azonban a jelenségre még a nemzetközi szakirodalomban sem találunk átfogó definíciót. Ennek oka, hogy a tendencia nem egyetlen narratív vagy stiláris vonulat szülötte, nem alkot mozgalmat, és nincs mögötte konzisztens ideológia. Fogalmilag kizárt tehát, hogy a neowesternt pusztán belső motívumvilága alapján azonosítsuk; a hullám csak a hagyománnyal való viszonya mentén határozható meg, sőt, maga sem más, mint szakadatlan dialógus a hagyománnyal. (Király Jenő is úgy ítéli, hogy a mindenkori műfajokat diskurzusfolyamoknak kell tekinteni.)

Bravúrosan bonyolított, veretes kémtörténetek írói rangsorának felállításakor nem jelentene váratlan fordulatot, ha John le Carré neve első helyen landolna a listán. Az angol származású szerző nem csupán a zsánerelemek ügyes kezű zsonglőrjeként híresült el, számos művét egyenesen a huszadik századi irodalom legfontosabb alkotásai közé sorolják, valamint jópár alkotásából mozgóképes adaptáció is született (A kém, aki bejött a hidegről, Oroszország ház, Ébresztő a halottnak). Történeteiben az apró részletekben gazdag cselekmény mellett a rejtett párhuzamok és összecsengések mentén ábrázolt lelki folyamatok is a legfinomabb kidolgozásban szervesülnek a sűrű zsánerszövetbe. Ez a fajta egyedülálló, sokrétű cizelláltság jellemzi 1974-es, Suszter, szabó, baka, kém című remekét is.

Az elmúlt évek amerikai filmtermésében nyomozni kell a krimi után: természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy a műfajnak hűlt helye, a bűnügyi vonalon aktív alkotók azonban feltűnően a gengszterfilm és a thriller zsánerét preferálják. Kivételeket persze találhatunk, főként akkor, ha megelégszünk a különféle műfajkeverékekkel, mint például az akciójelenetekkel feldúsított Sherlock Holmes-mozik koprodukciói vagy A tetovált lány nyomozós thrillere. A régivágású krimik, mint a Hideg nyomon vagy a független szektor többé-kevésbé ide tartozó alkotásai (Cold Weather, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye), ugyanakkor csak szórványos példák, a mozgóképes detektívtörténetek az utóbbi időkben inkább a televízióban leltek otthonra. Tehát akkor is eseményszámba menne egy moziba szánt krimi bemutatója, ha a rendező vezetékneve nem vonna magával rögtön asszociációt.

Halálos betegséggel viccelődni csak jó ízléssel és legfőképpen milligrammra kimért arányérzékkel lehet. Ugyanis ha a humorra kerül túlságosan nagy hangsúly, félő, hogy a súlyos kórság háttérbe szorul, s egy csapásra bagatellé válik, viszont ha sötét tónusok uralkodnak el az opuson, a könnyed szellemeskedés kínosan sülhet el, mi több, nyomasztó feszengést válthat ki a nézőkből. Levine megkapóan személyes hangvételű dramedyje épp azért figyelemreméltó diadal, mert kényes fabulájával mindvégig pengeélen táncol, mégsem vét el egyetlen lépést sem.

A harcos Oscar-esővel kísért diadalmenete közben a közönség és sajnos a honi forgalmazók is megfeledkeztek a hasonló tematikájú, említett bokszfilmmel egy időben készülő Warriorról. Nem ismeretlen hollywoodi formula a működőképesnek vélt ötletek dupla kiaknázása, idézzük csak fel az Armageddon és a Deep Impact, az Egy bogár élete és a Z, a hangya, vagy a Dante pokla és a Tűzhányó esetét. A filmiparban, de legfőképp a mozipénztáraknál kegyetlen farkastörvények uralkodnak, melyek csak a piacilag életképesebbnek bizonyuló darabnak kedveznek – aki lemarad, kimarad. Épp ezért ért váratlanul a Warrior, ami egy szemvillanás alatt küldi a padlóra a valós eseményeken alapuló A harcost, és Christian Bale valóban lenyűgöző transzformációjával szemben nem is egy, hanem három elképesztő alakítást, valamint egy könnyfakasztóan lehengerlő katarzist tömörít magában.

Kortársaim közül bizonyára sokan emlékeznek a gyermekéveinket végigkísérő Rendőrakadémia-sorozatra és az egyik legmókásabb karakterre, Zedre; az üvöltözős, pszichotikus punkból lett rendőrt Bobcat Goldthwait alakította. A szolid stand-up múlttal rendelkező humorista – kollégái és barátai körében többek között Jimmy Kimmelt, Dave Chappelle-t, Adam Sandlert és Robin Williams-t köszönthetjük – író-rendezőként 1991-ben készítette el debütáló nagyjátékfilmjét, a Tapló télapót tizenkét évvel megelőző Bohóc-sztorit. Goldthwait öt egészestés opuson kiérlelt szerzőiségét – a cikk nem foglalkozik a tévés tevékenységével – egyrészt az amerikai álom provokatív kifordításában, másrészt műfaji dekonstrukcióiban lehet tetten érni, történjen az romantikus komédia (Sleeping Dogs Lie, 2006), noir paródiában kibontakozó kandi kamera-átverés (Windy City Heat, 2003), netán indie felhangokkal bíró dramedy (A világ legjobb apukája, 2009) zsánerkeretei között.

Éjfekete, a politika korrektséget rendre kikezdő humorral átitatott buddy movie-t készített az Erőszakikat jegyző Martin McDonagh testvére. A 2008-as gyöngyszemhez hasonlatosan A Guardistát is dialógusalapú forgatókönyv hajtja, neurotikus bérgyilkosok helyett egy rasszista rendőrtisztre irányítva a reflektorfényt. A címszerepet alakító Brendan Gleeson jutalomjátéka ez, melyben a festői ír táj és közeg is hangsúlyos karakterré lép elő, miközben a rend rendetlen őrének egy nemzetközi drogkartellel és egy afroamerikai FBI-ügynökkel is birokra kell kelnie.

Beszélgetés Janisch Attilával a hazai műfaji filmezés akadályairól és lehetőségeiről.
Készítette: Roboz Gábor

A szöveg eredetileg a Prizma második számában jelent meg.

Akár tetszik, akár nem, a sztereotípia szükséges dolog, kivált, ha filmekről van szó, és kivált ha nemzeti filmgyártásokról beszélünk, főként, ha Európa egyik jellegzetes országának, jellegzetes terméke kerül nagyító alá. Eképpen a brit film bájosan keserédes, a spanyol film pedig harsány és piros, a magyar film depresszív és lompos. Ennek mintájára a német film is hordozza magán az őt megillető attribútumokat, mi több, az elmúlt évtizedekben szinte minden körülmények között rátalált arra a motívumkincsre melyet múltjának köszönhet; bűnt, bűntelenséget és bűntudatot pedzegető sztorijait pedig rendre fegyelmezett, irritálóan kimért ritmusba és képekbe komponálja, hogy nyomasztó precizitással, zseniális érzéketlenséggel terrorizálja nézőjét.

A hivatkozási ponttá vált A texasi láncfűrészes mészárlás csontzenéje egészen Indonéziáig elhallatszódott, a The Mo Brothers-re keresztelt alkotópáros előbb rövidfilm, később egészestés darab formájában tisztelgett Tobe Hooper legendás horrorfilmje előtt. Nem hivatalos remake-jükben bosszantóan együgyű áldozati bárányok tereltetnek a vágóhídra, míg a mészáros indonéz család a természetfeletti csavarjával íródik felül az isten háta mögötti jenki famíliához képest. Tobzódunk ugyan a gore-ban, ám karakterábrázolási banalitások miatt – nem szándékoltan, de – komikus pillanatok tompítanak a slasher szúró- és vágófegyvereinek élén.