neowestern_2lead

ESSZÉ

Egybegyúrt kánonok – A neowestern 2.

Kovács Patrik

2012/02/10

Az eddigiek összefoglalásaként tehát elmondható, hogy az önkritikus neoklasszicista alkotások olyan műfajátmenetek, melyek csak a struktúra bizonyos összetevőit formálják revizionista jellegűvé. Míg ezekben a darabokban a hagyománytörő magatartás „csupán” a hőskép egyes elemeire, az elvárásszerű narratív stratégiákra, a fabula szerkezetére, a dinamikára irányul, addig a „valóságkritikus neowestern” a régi vadnyugati mozi világnézeti, atmoszférikus és tematikus jegyeit írja át. Azaz itt már nem az képezi az érdeklődés főtengelyét, hogy milyen friss vonásokkal gazdagíthatók az egyes figurák és konfliktustípusok, vagy milyen hatásokat idéz elő a dramaturgiai és formanyelvi arzenál reformja, hanem az, hogy mi a valóság; hogyan nyerhető ki a mítoszok és kollektív tradíciók csalékony kulisszái mögül, s miként hozható összefüggésbe a modern élet reáliáival. Ide tehát főként „dekonstruktív westernek” tartoznak, ám a hetvenes évek hasonló eljárásokon nyugvó irányzatától élesen elhatárolja őket, hogy nem, vagy csak kivételes esetben nyúlnak az irónia és az abszurd stílusminőségeihez. Sőt, a szándékok is különböznek: míg Altman, Eastwood, Penn és a többiek a bevett témákat igyekeztek elemelni a rögvalóság talajáról, addig a tárgyalt filmek aktualizált regiszteren szólnak.

Mit is jelent ez utóbbi kitétel? Elsősorban a markáns problémák és a jellemvilágok korszerűsítését; persze a fizikai valóság átíródása is a modernizálás egyik eszközének tekinthető, hiszen míg a Melquiades Estrada három temetése, a Nem vénnek való vidék és a Red Hill kortárs westernek, addig Az ajánlat cselekménye a szikár ausztrál peremvidéken kavarog. A karaktermintákat érintő fő módosulás az, hogy az antagonisták már nem egyszerű haramiák, vagy a törvény képviselőivel csatázó, de rokonszenves árnyalatokkal is megfestett kívülállók, hanem modern pszichopaták, akik a bomlott elméjük szülte légüres térben vegetálnak. A Melquiades Estrada három temetése gyilkos határőre (Barry Pepper) perverz hajlamokkal megvert átlagférj, aki unaloműzés gyanánt az erőszak oltárán áldoz; a Nem vénnek való vidék rejtélyes ámokfutója (Javier Bardem) füstszerű, a középkori misztériumjátékok példázatos eljárásával absztrahált szörnyeteg; Az ajánlat elmebeteg bandavezére (Danny Huston) pedig a család intézményét igyekszik újraalkotni veszedelmes hordájában – az alakok közös eredője, hogy tetteiket nem racionális okok motiválják. Vagy egy fatális véletlen (Melquiades Estrada három temetése), vagy a pusztítás pőre öröme (Nem vénnek való vidék, Az ajánlat) indukálja tevékenységüket. Másrészt ezek a típusok már teljes mértékben kívül rekednek a társadalmon, még akkor is, ha látszólag még abban élnek (mint Norton határőr), s nyereségvágy sem hajtja őket. Bűntetteik kizárólag megátalkodott ösztöneikből erednek.

Nem vénnek való vidék

Ebből következően a gonoszság itt már nem ölt ideológiai színezetet, hátterében nem állnak aljas csoportérdekek, s a bűn képviselői nem rendelkeznek konzisztens „etikával” – ellentétben a konvencionális westernfilmmel. A kártékonyság a negatív karakterek abszolútumaként tűnik fel, és egyúttal olyan tulajdonságként, mely az adott közösség civilizálatlan mivoltának egyértelmű kórisméje. A törvény napszámosai olyannyira nem éreznek erkölcsi késztetést e viselkedésmód elítélésére, hogy akár alkut is kötnek a mészárosokkal (Melquiades Estrada három temetése, Az ajánlat). A valóságkritikus neowestern azért alkot igazán modern képet az erőszaktevés természetéről, mert a bűnözői életmódot nem egy jól körvonalazható, tudatos kilengésként tételezi, hanem bizonyos genetikai tényezők és tudatalatti reflexek összjátékaként. Mindez azzal is jár, hogy a morális pólusok minden eddiginél komolyabban mosódhatnak össze, hiszen ha a bűn egy adott populációban létjogosult etikai kategóriává emelkedik, akkor bizonyos mértékig feloldódik a szokásrendben. Nem érdemes, sőt, nem is lehet lázadni ellene – ezt fejezi ki Az ajánlat hideglelős lincselésbe torkolló zárlata, a Nem vénnek való vidékben Anton Chigurh hatóságokon való felülkerekedése, vagy pedig a rendőrök brutális össztüze a Red Hill fináléjában.

Az ortodox western azért tudott annyi időtlen erkölcsi és társadalmi konfliktust modellálni, mert egy sajátos történelmi átmenetet dokumentált – a „honfoglalást” követő gazdasági és kulturális konszolidáció folyamatát. Ebben a paradox helyzetben a barbár és a civilizált magatartásminták számára egyaránt nyílott szellemi erőtér. (Hasonló tételeket fogalmaz meg Király civilizációtörténeti paradigmája is.)[1] A valóságkritikus neowestern leszámol e teória klasszikus formájával, ám hogy miként, arról később lesz szó. Annyi azonban bizonyos, hogy ezek az alkotások már nem szolgálnak világnézeti töréspontokkal, nem rendezik pólusokba az értékvilágot: a bennük megnyilvánuló karakterek gyakran ugyanannak a létmódnak a foglyai, legfeljebb pillanatnyi szándékaikban különböznek egymástól. A Melquiades Estrada három temetésében Perkins (Tommy Lee Jones) és Norton, Az ajánlatban Charlie (Guy Pearce) és Arthur (Danny Huston) egy tőről fakadnak, még annak ellenére is, hogy egy adott válságszituációban ellenszegülnek egymásnak.

A vonatkozó filmek szervezőelve módfelett hasonló: mindegyikben a Káosz öntörvényű apostolai szabadulnak rá a többségi társadalom tagjaira, s ekként egyfajta próbatétel-dramaturgia bomlik ki, melynek kérdésfelvetése az, hogy vajon a városias közösségről lehullik-e a humanitás képmutató máza. Az alapvető létezési formák, a kultúrában elfoglalt pozíciók a karakterek színeváltozásából fakadóan egy csapásra átjárhatókká válnak. Az outsider végül mindig újszerű fénytörésben mutatkozik, és ugyan lényegét tekintve antiszociális marad, tettei – ha csak részlegesen is – morális igazolást nyerhetnek. Megítélése számos okból változhat: leszámolhat bűnös családjával (Az ajánlat), megkímélheti a vérbosszútól a nálánál aljasabbat (Melquiades Estrada három temetése), menet közben kiderülhet, hogy bosszúja indokolt (Red Hill), vagy higgadt profizmusa nemesebbé teheti a befogadó szemében, mint primitívebb céloktól vezérelt riválisait (Nem vénnek való vidék).

Melquiades Estrada három temetése

Ezzel párhuzamosan diszkreditálódik az oltalomra érdemesült közösség, de mindenekelőtt a hivatalos fegyverviselő mítosza is. A Melquiades Estrada három temetésében a korrupció a hatalom státuszszimbóluma, Belmont seriff (Dwight Yoakam) eltussolja Norton bűntettét, mivel az áldozat egy névtelen mexikói, az elkövető pedig hatósági személy. A hazugság számára létfeltétel, munkájában és privát szférájában egyaránt. Ugyanis Belmont, Perkinsszel együtt a helyi szexuális beltenyészetből is kiveszi a részét: egy hervatag pincérnő hálószobáját látogatja, méghozzá az asszony gyorséttermi szakácsként gürcölő férje orra előtt. Míg Perkins az anyatejjel szívta magába a gyors lovak és a gátlástalan szajhák imádatát, s régimódi lovászként nincsenek erkölcsi aggályai, addig a seriff a nyilvánosság színterein úgy tesz, mintha etikai módon viszonyulna a világhoz, a kulisszák mögött viszont egyszerre korrumpálódik és hajlik vissza maga is a pőre promiszkuitás vegetatív szintjére. A korrupció Az ajánlatban és a Red Hillben is a fejlődéselvű ideológia gátja. Az ajánlat Stanley kapitánya (Ray Winstone) a civilizáció nagykövete, s a saját mostoha törvényei szerint akarja fellendíteni a peremvidéket. Nem is számol azzal, hogy a Charlie-val megkötött cserealku visszafelé sül el, és kiszolgáltatja őt a helyi tömeggyilkos-horda bosszújának. A bennszülöttek prekapitalista világa itt korántsem emberarcú, de még homogén, és ha megüti a pragmatikus hódító ideológia szele, a maga primitív eszközeivel méri a válaszcsapást. A két pólus kereszttüzében álló Charlie végül kivégzi a Stanley életére törő egykori partnereit, de nem emberbaráti szolidaritásból, hanem csupán azért, hogy végleg elvágja magát uszadékfa-múltjától. A Penn-féle Az üldözők és A fennsíkok csavargója cselekményvilágát idéző Red Hillben a társadalom bűnszindikátusba tömörül – a serifftől az utolsó szatócsig mindenki asszisztált a békés farmercsalád kiirtásához, de a fiatal rendőrtiszt (Ryan Kwanten) előtt hidegvérrel játsszák a jól ismert képmutató szerepjátékot. A történet során felsejlő fekete párduc ezért – a rendőri vezetőség csalékony retorikája ellenére – nem is a jogosan bosszút vevő Jimmy Conway (Tommy Lewis), hanem az anyagi gyarapodás gyarló oltárán saját emberi mivoltát feláldozó lakosság szimbóluma. A Nem vénnek való vidék rendfenntartója morálisan ugyan nem pervertálódik, de a vereségét nyomatékosítja, hogy nem sikerül felgöngyölítenie a bűnügyet.

Hogyan is szakítanak tehát ezek a mozik a klasszikus western civilizációszemléleti dichotómiájával? Nem azt üzenik, hogy a felvilágosodás és a barbárság értékellentéte akadálytalanul újraintonálható huszonegyedik századi köntösben is, hanem éppen ennek ellenkezőjét: a két hatástényező közötti határok merőben folyékonyak. A vidék technokrata felfuttatása is épülhet immorális és barbár tettekre, s a primitív körülmények közül érkező, a társadalom tagjai ellen munkálkodó lázadók (akik korábban hagyományosan banditák, antagonisták voltak) is felmutathatnak mélyen humánus gesztusokat. A déli határvidék vadsága tehát eredendő, metodikusan mérhetetlen és abszolút: nem foglalható külön kategóriákba. A rendfenntartó és a bűnöző ugyanúgy részese ennek a köldökzsinórról köldökzsinórra örökített, kollektív genetikának, s csupán az adott nézőponttól és élethelyzettől függ, hogy épp melyikük bizonyul kifinomultabbnak.

A valóságkritikus neowesternek színvonalas megmunkáltságát dicséri, hogy nemcsak a történet szintjén helyezik patikamérlegre a különböző mentalitástörténeti fázisokhoz kapcsolódó cselekvésambíciókat, hanem a dramaturgiai szerkezetet is a tematikához igazítják. Miközben az elbeszélések mindvégig akörül forognak, hogy az egyes karakterekre mennyiben hat ki a lokális múlt átkos lélektani öröksége, azonközben a cselekmény menete is egy-egy archaikus műfaji alakzatot vagy kulturális motívumkészletet idéz meg. A hagyományos múlt tehát nemcsak a konfliktusokban kísért, de formaelemmé is szerveződik. Ennek eklatáns példájára lelhetünk a Melquiades Estrada három temetésében, ahol Perkins kőkemény leckét ad Norton határőrnek becsületből és empátiából. Kettejük hosszas vándorlása (Estrada holttestét viszik a férfi szülőhelyére, hogy ott méltóképpen eltemethessék) egyfajta beavatási szertartás formáját ölti, melynek végeztével a zabolázatlan Norton spirituálisan azonosulhat a természeti emberek íratlan elvrendszerével (egyebek mellett azzal a, főként az Antigonéból ismeretes morális paranccsal, hogy az elhunytat, bármit is tett életében, mindig el kell temetni). A történet ugyanakkor parabolaként is olvasható, akárcsak Sam Peckinpah Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét című opusa, amivel a gazdag szimbolikával átszőtt, kissé beteges hullafétis is rokonítja a Melquiades Estrada három temetését. Az ajánlat és a Red Hill feszítő morális dilemmáival, sok nézőpontú, bonyolult szüzséjével mintha egy pervertált opera volna, a Nem vénnek való vidék pedig a középkori misztériumjátékok leegyszerűsített archetípusait használja a végzetszerű történet illusztrálására.

Az ajánlat

Az imént elemzett négy alkotással együtt a valóságkritikus neowesternek közé sorolható, ám azoknál jóval zsánerkritikusabb regisztert üt meg a Meek’s Cutoff című kisrealista telepes-western. Azért szerencsésebb ezt a filmet külön tárgyalni, mert a demitizáló formabontásnak az eddigieknél is jóval magasabb fokát éri el. Meghatározó hozománya – és ennyiben esszenciálisan posztmodern mozi –, hogy nem egyetlen hőst állít a középpontba, hanem az annak hagyományos pozíciójához kapcsolódó karakterjegyeket különböző, szinte szimmetrikusan egyenlő jelentőségű figurák között szórja szét. Látszólag Stephen Meek (Bruce Greenwood), a pionírok szerződtetett vezetője a protagonista, ám hamar kiderül róla, hogy alkalmatlan a posztjára: tévútra vezeti a karavánt. E tette a gondolati mélyszerkezetben is metaforizálódik, és azt a törésfolyamatot hivatott megnyitni, melynek során az ortodox főhősi szerepképzet végleg feloldódik a különféle, ügyesen variált nézőpontokban. Később hol a Tetherow-házaspár (Michelle Williams, Will Patton), hol pedig a vezetői feladatokat átvevő indián (Rod Rondeaux) látószöge válik hangsúlyossá, miközben az undorító küllemű Meekről kiderül, hogy rasszista és degenerált szerencsevadász.

Emellett is sok a meghökkentő újítás: a fegyveres akciók száma a minimumra szorul (a szereplők csupán jelzés gyanánt használják a puskát, egymásra nem lőnek), a konfliktusok csak a verbalitás szintjén buknak felszínre, és még a kerek zárlat is elmarad (Kelly Reichardt rendezőnő a rendületlenül gyalogló indián lehangoló kistotáljával vágja el filmjét). Az élményt az auditív és vizuális elemek teszik teljessé: a képvilág rögrealista és alulstilizált (még a nők is mocskosak a portól és a munkától), a dramaturgia inkább mimetikus, mintsem kalandelvű (az egész elbeszélés életképszerű szcénák statikus sorozata), a kísérőzene pedig szinte teljesen hiányzik – helyette a diegetikus hangok, zajok és zörejek szerepköre tágul ki. (Közhelyszerű kijelentés, de a Meek’s Cutoff a maga nyers valóságeszményével mintha a már évtizedekkel korábban megcáfolt frontier-mítosz kései vádirata is volna.) Reichardt alkotása ambiciózus reformjai okán akár a valóságkritikus neowestern zászlóshajójának is titulálható, ám fontos hozzátenni: a Meek’s Cutoff úgy vált e csoport (eddigi) legfontosabb darabjává, hogy szigorú megvonásainak köszönhetően szinte egy az egyben meg is tagadja a vadnyugati filmek messzire nyúló konvencióit, s ezáltal revelatív egyensúlya is megbillen kissé.

Zárszóként fontos megjegyezni, hogy a valóságkritikus neowestern hatástörténetileg korántsem elszigetelt jelenség. Miképpen az irányzat több műfaj, főként a redneck-horror (Gyilkos túra, A texasi láncfűrészes mészárlás) összetevőit szívta fel magába, azonképpen bontakozott ki annak hatására egy nemzetközi fesztiválsikereknek is örvendő, szikár, modern bűnfilm-ciklus. A Winter’s Bone – A hallgatás törvénye, az Animal Kingdom és a The Killer Inside Me az angolszász kultúrkör különböző peremvidékein játszódnak, s valamennyi a primitív, ősi életforma egy-egy szigetszerű zárványának és a modern világnak a konfliktusát ágyazza a thriller vagy a krimi narratívájába. Ez is bizonyítja, hogy a neowestern a vadnyugati film önálló alkategóriája, mely rendelkezik saját motivikus és formanyelvi szabályokkal, s melynek mélyről feltörő, a korábbi struktúrákat folyamatosan felülíró értékei bizony korunk egyéb zsánerekben dolgozó, de időről-időre némi vadságra vágyó alkotóinak képzeletét sem hagyják érintetlenül.

Red Hill

Footnotes    (↵ returns to text)
  1. Király Jenő: Mágikus mozi. Műfajok, mítoszok, archetípusok a filmkultúrában, Korona Kiadó, Budapest, 1998.

Címke: , , ,

Nézz bele!
Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona
neowestern_1_lead

ESSZÉ

meeks_sunday_sep20_413-large

KRITIKA

Source-Code-Film

KRITIKA

A magányos lovas

KRITIKA

bb

HÍREK

django-unchained

KRITIKA

BSS79

LISTA

batmanborító

Prizma 9

Prizma9Belivek-1

Prizma 9

191587-road4

KRITIKA

keira

ESSZÉ

abbalay

KINO LATINO

TheGreylead

KRITIKA

tinker

KRITIKA

Cowboys-and-Aliens-007

KRITIKA

bad-teacher_157485556_160644954

KRITIKA

tromp

KRITIKA

translead

KRITIKA

super8-4

KRITIKA

kinopoisk.ru

KRITIKA

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu