A vérszívók után kajtató, kiábrándult harcos-szerzetes kalandjával az igen rosszemlékű Jonah Hexet sikerül felidézni, amennyiben mindkettő képregény-adaptáció a hosszadalmas development hell, a többszörös újraírás és -vágás, illetve a rendezői kontroll teljes hiánya miatt vall teljes kudarcot. A pap – Háború a vámpírok ellen minden aspektusában olcsó fércmű, melynek forgatókönyvét az ingyenesen letölthető Kliségenerátor 1.0 írta, épp csak annyi jelenetet egymás után sorakoztatva, hogy a szüzsé kritérium-billogját rá lehessen sütni a kész borzadványra.

A karrierjét digitális effektesként megalapozó Stewartnak már a Légióval (2009) sem sikerült belopnia magát a közönség szívébe, ám míg szemtelen Terminátor-parafrázisa a bűn rossz bűnös élvezetek sorát gazdagította, legújabb opusa már csak szimplán nézhetetlen. A maga nyolcvanhét percével nem kifejezetten bőbeszédű darab egy vámpírok által elragadott lányka utáni hajszát énekli meg, főszerepben a címben is exponált, vérszopók eliminálására kiképzett pappal és egy borzalmasan  együgyű seriffel. Az extrém, in medias res kezdést a posztmodern kor felgyorsult igényeihez igazítva (lásd a Mega Piranháról írott cikkünket), a film nem bíbelődik a háború miatt disztópikus állapotba merevedett társadalom körülírásával, a Jonah Hexhez hasonlatosan mindezt egy hányaveti módon összetákolt animációs prológus-szekvencia hivatott a néző tudtára adni. Pár mondattal felskiccelt, papírmasé karakterek és elképesztően bugyuta dialógusok mentén, készen kapott univerzumban vagyunk kénytelenek eligazodni, amelyben – miként a Légióban is – nagy hangsúlyt kap a vallás (abban Paul Bettany gyilkos angyalokat mészároló arkangyalt alakított) és a western zsánerének motívumkincse.

Stewart elfuserált műfajjátékának szinte semmi köze nincs Hyung Min-woo manhwa-eredetijéhez, a rendező bevallottan John Ford Az üldözőkjét (1956) tekintette elsődleges forrásnak (bár egyértelműen a 2000-es D, a vámpírvadász – Vérszomj animéjével ápol szorosabb viszonyt), az alapműként számon tartott westernt azonban csak úgy sikerül megidéznie, mintha a mérhetetlenül lebutított Klasszikusok újramesélve-sorozat keretei között az egri várat nem dühös törökök, hanem számítógéppel kreált, állati sorba süllyedt vámpírok ostromolnák. A pap – Háború a vámpírok ellen alkotója súlyos nagyzolási kényszerben szenved, ám a grandiózusnak tetsző felütés után filmje a szembeötlő olcsóság áldozatává válik: vagy vaksötét alagutakban és zárt terekben vagyunk kénytelenek a szereplőkkel együtt kutakodni, vagy totálisan kietlen sivatagban kísérjük figyelemmel céltalan motorozásukat. A 300 (2006) óta meghonosodott, agyonlassított akciójelenetek kurták, ötlettelenek és a legkevésbé sem látványosak, az utómunka folyamán a harmadik dimenzióba konvertált opus pedig a fejfájdító A titánok harcával (2010) rokonítható, mivel egyikben sem lehet tetten érni a hamisíthatatlan 3D-élményhez elengedhetetlen, előzetes rendezői tervezést.

És ami az eget rengető konfliktust illeti: az elrabolt lány utáni nyomozás közben egy nagyobb vámpír-konspiráció rajzolódik ki, mely egy Penge-párhuzammal bíró, homályos motiváció által vezérelt antagonista és egy vérszívóknak életet adó királynő közreműködésével kényszerítené térdre az egyház védelme alatt szűkölő város-erődítményeket. Igen ám, csakhogy mielőtt igazi veszéllyé nőhetne a fenyegetés és nem utolsósorban A bolygó neve: Halálból (1986) csent anyaszörnyeteg is felbukkanhatna, a filmnek vége szakad. Hatalmas blöffel állunk szemben, és ugyan szó sem volt magas elvárásokról, mégis átverve érezzük magunkat – a prológusban látott mészárlás élőszereplős változata helyett így egy gyenge és kisstílű vasutas fináléval kell beérnünk. Olyan gyorsan szakad vége mindennek, amilyen gyorsan elkezdődött; ezt lehet A pap – Háború a vámpírok ellen egyetlen pozitívumaként elkönyvelni, de amíg tart, hitetlenkedés és fejcsóválás váltogatja egymást, előbbit a sokkal jobb sorsra érdemes Bettany szemmel látható vergődése, utóbbit pedig a nyalka seriffet alakító Cam Gigandet sótlan és ostoba, az Alkonyat-rajongó fruskákat viszont feltehetőleg maradéktalanul kielégítő alakítása idézi elő.