bone00

KRITIKA

Ilyen moziélményhez ritkán van szerencsénk

Roboz Gábor

2016/06/14

Lefogadtuk volna, hogy ezt a filmet nálunk nem mutatják be, erre bemutatják.

Tavaly ősszel viszonylag nagy karriert futott be a neten egy előzetes, amelyre az ínyencségekre éhesek egyből rávetették magukat, de számolni kellett azzal a lehetőséggel, hogy ez a hangzatos koncepció könnyen elsülhet rosszul is. Az ellenkezője történt: a film többnyire pozitív kritikákat kapott, rengeteg országban forgalmazták, és az, hogy nálunk július elején moziban is bemutatják, majdnem akkora esemény, mintha Andy Vajna holnap bejelentené, hogy mostantól a filmes lapok is kapnak pénzt.

Nem lehet elég nagy betűkkel kiemelni, hogy westernhorror kerül a magyar mozikba.

A 2015-ös valamiért különösen emlékezetes év volt a vadnyugati történetek kedvelői számára: az (nálunk idén bemutatott) Aljas nyolcas és A visszatérő mellett mozikba került a műfaj feminista tendenciáját erősítő The Keeping Room és a Coenéket idéző Slow West, és hosszas felkészülés után S. Craig Zahler is bemutatkozott rendezőként.

Zahler a Realmbuilder nevű metal banda énekese és dobosa, és ha hihetünk a vele készült interjúknak, már tucatnyinál is több forgatókönyvét adta el, de csak az egyikből készült film (a The Incident című francia horror), mindenesetre az biztos, hogy az elmúlt években több különböző műfajú regénye jelent meg, úgyhogy amikor elkezdte forgatni a Csontok és skalpokat (Bone Tomahawk), már senkitől sem kellett megkérdeznie, hogyan házasítsa össze két választott zsánerét.

BT_100714_RAW-5456.CR2

Aki szeret a filmtörténet kevéssé ismert zugaiban turkálni, az tudja, hogy a westernhorror – vagy a több műfajelegy gyűjtőneveként ismert weird western – amerikai mozis gyökerei egészen a harmincas évekig nyúlnak vissza, de igazán az ötvenes évek ponyvairodalmának és képregény-kultúrájának köszönhetően lett népszerűbb. Persze így sem lehetett belőle beszédtéma minden családi vacsoránál: ezeket a minimális költségvetésből készült produkciókat többnyire tényleg csak azok ismerik, akiknél nem feltétlenül szempont, hogy „jó” filmeket nézzenek, beérik azzal, ha valami „különleges”, és a kevés kivétel egyike természetesen Bigelowtól az Alkonytájt.

A westernhorrorok a klasszikus monstrumok közül főleg vámpírokat és zombikat vonultatnak fel, a kannibalizmus egyetlen aránylag ismert, vadnyugati közegben megvalósított ábrázolása eddig a Farkaséhséghez fűződött. Zahler munkája viszont újra felhívja a figyelmet, hogy az – amúgy valós alapokon nyugvó – emberevés témája még mindig kiaknázatlan potenciál lehet a filmeseknek.

bone02

Torokmetszést tenni nyitóképre meredek húzás, és ehhez képest a Csontok és skalpok sokáig meglepően szelíd marad. A történet szerint a Bright Hope kisvárosba gyanús idegen érkezik, akit a hamar értesített seriff azonnal lekapcsol a kocsmában, de a baj már rég megtörtént, a férfi ugyanis idefele jövet magára haragított egy komplett barlanglakó törzset. A kannibálok éjszaka el is rabolják a város néhány lakóját, mire négy férfi rögtön útnak indul, hogy ellovagoljon „Az éhező emberek völgyébe”, ahol a helyiek tárt karokkal várják őket.

Az ehhez hasonló korábbi filmek többnyire rövidek voltak, megsínylették a kis költségvetést, és időnként a camp kategóriájába kerültek, a Csontok és skalpokra azonban mindez nem igaz: játékideje kicsivel hosszabb két óránál, az alacsony költségvetés ellenére pofásan mutat, és csak szándékosan vicces néha, köszönhetően az író-rendező néhány szellemes párbeszédének, amelyekből még a fináléra is jut.

Tény, hogy a film ideális nézője birkatürelemmel