nympho

LISTA

Amikért érdemes volt felkelni tavaly – Best of 2014

Mega Sára

2015/01/16

Az idei listát, a tavalyival ellentétben, egy év végi váratlan befutóval sikerült tízesre hizlalnom. Szerintem erősebb is volt a 2014-es felhozatal.  Az alábbi filmeket nem rangsoroltam, mindegyik más miatt kedves a szívemnek.

Ruben Östlund: Lavina

A Lavinára nem kaptunk jegyet nyáron a Szarajevói Filmfesztiválon, úgyhogy végül pár hónappal később, egyedül néztem meg a Cirkóban. Szeretek egyedül moziba járni, mert egyrészt utálom, ha késve kell beülnöm egy filmre (maximálisan osztom a Woody Allen-i tételt), másrészt egyre jobban idegesít, ha valaki a sötétben a telefonját nézegeti. Ráadásul gyakran nem tudom jól kezelni azt a helyzetet, amikor a moziból kilépve beszélgetni kell a filmről, ilyenkor általában szükségem van némi időre ahhoz, hogy megemésszem a látottakat. Nem az olcsó szóvicc kedvéért mondom, de a Lavina rendesen maga alá temetett. Bár mindkettőnek vannak fizikai tünetei, ez a kategória nálam nem egyenlő a katarzissal. Az utóbbi a szerelemhez hasonló állapot, amikor úgy érzed, a film neveden szólít, és minden idegszáladdal egyszerre fogadod be. Az ilyen típusú zsigeri filmélményt a szavak ritkán tudják tovább fokozni, viszont egy-egy kevésbé lelkes megjegyzést az ember szinte személyes sértésnek vesz, úgyhogy én ritkán beszélek ezekről. (Legutoljára a The Master volt rám ilyen hatással.)

A Lavina megfeküdte a gyomromat, utána azonnal beszélni akartam róla valakivel, mert a film által feszegetett kérdésekre én sem tudom a választ, de már régóta foglalkoztatnak. Östlund negyedik rendezésének középpontjában a jóléti társadalmak családmodellje áll – papa, mama, gyerekek, gazdagok és szépek, szeretik és tisztelik egymást. De egy váratlan esemény megzavarja az idillt, és az álomnyaralás a szemünk láttára változik rémálommá. Azt hiszitek, a ti párkapcsolatotok mindent kibír? Nézzétek meg a Lavinát, és engedjétek szabadjára a bennetek lakozó szörnyet!

YouTube előnézeti kép

Jean-Marc Vallée: Dallas Buyers Club

2014 Matthew McConaughey éve volt – True Detective, Dallas Buyers Club, Interstellar. Mindhárommal másfajta kötődésem alakult ki: a True Detective feltétlen, őszinte szeretetet, az Interstellar gyermeki rajongást, a Dallas Buyers Club döbbent tiszteletet váltott ki belőlem. McConaughey mindegyikben nagyszerű, de játéka talán az utolsóban a legváltozatosabb: a texasi cowboyban végbemenő, a haldoklás különböző fázisaira reagáló változások megjelenítésére hatalmas színészi eszköztárat mozgósít. (Különösen feltűnő ez Jennifer Garner szegényes játékával, állandó „kérlek, ne bánts!” arckifejezésével szembeállítva.)

Destin Daniel Cretton: Átmeneti állomás

Az Átmeneti állomást a Titanicon láttam először, és úgy éreztem, a sors a fesztiválon átélt összes korábbi szenvedéseimért kárpótol. A film egy veszélyeztetett fiatalok számára fenntartott nevelőotthonban játszódik, itt élik a szereplők – az intézet lakói és dolgozói – a szigorú szabályok betartása ellenére is állandó konfliktusokkal teli életüket. Grace-nek (Brie Larson alakításáról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni), az intézet vezető nevelőjének és kollégáinak az a feladata, hogy a labilis érzelmi állapotban lévő fiataloknak biztonságos életkörülményeket nyújtsanak, és megtanítsák őket indulataik és szorongásaik kifejezésére, levezetésére.

Általában igyekszem tartózkodni a nagy szavak használatától, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ha ismeretlenül kéne valakinek filmet ajánlanom, akkor biztos, hogy az Átmeneti állomás lenne az. Cretton kamerája szeret közel maradni a szereplőkhöz, és, ezáltal minket sem enged kivonódni az egyre mélyebbre gyűrűző történetből. Lesz nevetés meg sírás, de nem olyan keserédes, patikamérlegen adagolt, Életrevalók-féle limonádé, az Átmeneti állomás világában egy-egy poén legfeljebb oldani tud valamennyit a dráma egyre fojtogatóbb szorításán.

shortterm

Richard Linklater: Sráckor

A Sráckort már most Linklater csúcsműveként könyvelte el a szakma, egy nagyratörő mozgóképes kísérlet feltűnően szerény és ezért roppant szimpatikus megvalósulásaként. És ha valamennyire is hihetünk az Oscar-díj körüli előzetes pletykáknak, az is lehet, hogy a rendezőt februárban Hollywood is a mennyekbe meneszti. Nagyon pozitív üzenete lenne annak, ha az akadémia díjazná a Sráckor nem aktuális, nem fontos, nem szép, nem különleges világát. Én drukkolok neki. Hosszabban a filmről itt írtam.

Ethan és Joel Coen: Llewyn Davis világa

Amikor elkezdtem újranézni a Llewyn Davis világát, hogy felfrissítsem az emlékeimet, furcsa hasonlóságra jöttem rá. Lehet, hogy ez a kapcsolat csak az én fejemben létezik, és nincs igazi relevanciája, de ez most különösebben nem is érdekes. Coenék filmje és a tavalyi év legnagyobb magyar sikere, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan bizonyos szempontból ugyanazt a történetet mesélik el, hasonló elbeszélői stratégiával, még ha térben és időben meglehetősen távol esnek is egymástól. Mindkét film egy pontosan meghatározható korban (hatvanas évek, amerikai folk-rock szcéna, 2010-es évek, budapesti bölcsészmiliő) játszódik, és főszereplőjük az adott korszak típusfigurája. Llewyn Davis és Szentesi Áron ugyanattól a középszerűségtől szenvednek, sodródnak céltalanul a teljesen bizonytalan jövő felé – meg nem értettség, magány és sikertelenség övezi útjukat. Ráadásul kénytelenek szembesülni egy, a saját világukkal párhuzamosan létező alternatív valósággal, amit mindkét film groteszk módon ábrázol (Llewyn számára az idősebb, csúcsértelmiségi, jómódú Gorfein házaspár testesíti meg ezt, Áronnak mindenki, aki nála konformistább életet él: a szülei, az állásközvetítő, a jegyellenőr vagy akár a saját barátai).

Llewyn sodródása egy formai játék segítségével is azt az értelmezést sugallja, hogy a főhős nem mint individuum, hanem mint archetípus érdekes. A be nem futott művész története újra és újra megismétlődik tértől és időtől függetlenül. Coenék kamerája előtt az egyszeri Llewyn Davis élete univerzális szintre emelkedik, egyik kezében vörös macskát, a másikban gitártokot cipelő alakja a meg nem értettség szimbóluma lett. (A Van mintha ellentétes stratégiát választott volna, nem az egyeditől haladt az általános felé, hanem a sokszor közhelyszerű panelekből felépített korképbe illesztett be egy személyes történetet.)

YouTube előnézeti kép

David Cronenberg: Térkép a csillagokhoz

Cronenberg elképesztően erős színészgárdával, csavaros forgatókönyvvel és rengeteg szarkazmussal állította pellengérre Hollywoodot. A Térkép a csillagokhoz szórakoztató, de közben visszakézből adja a pofonokat. A filmről itt írtam hosszabban.

Lars von Trier: A nimfomániás

A Nimfomániás az év elején a bőröm alá is bekúszott. Tudtuk, hogy valami nagyszabású poszttal kell előállnunk a több hónapos, provokatív kampányhadjárattal népszerűsített botrányfilm kapcsán. Emlékszem, sokat agyaltunk a formátumon, eleinte listában gondolkodtunk, aztán Máté bedobta az ABC ötletét, ami remekül passzolt Trier kultúrtörténeti utalásokkal teleszőtt magnum opusához. Beleástam magam Bach koráljaiba, filológiai szempontból összevetettem különböző Bibila-fordításokat, latin–ógörög szakon végzett unokahúgomat a nimfa szó etimológiájára vonatkozó kérdésekkel zaklattam. A cikk körülbelül egy hónap alatt készült el, rengeteget dolgoztunk rajta, és az „Amire büszke vagyok 2014-ből”-listámon biztos, hogy dobogós helyen szerepelne.

Karácsony másnapján a decemberi ónos eső óta először mentem fel az erdőbe, hogy szemügyre vegyem a futóösvényem állapotát. A kidőlt fákat kerülgetve egyszer csak szembejött egy fekete rügyekkel borított ág, amiről még szerény botanikai ismereteimmel is azonnal megállapítottam, hogy kőrisfa. Joe apjának mesékbe rejtett növénytani előadásai egyértelműen hatásos pedagógiai módszernek bizonyultak. Otthon pedig nekiültem a Nimfo öt és fél órás rendezői változatának.

ashtree.jpg

Sarah Polley: Apáim története

Az Apáim története Sarah Polley saját családjával készített dokumentumfilmje, melyben Polley egy régi családi vicc gyökereinek ered a nyomába. A sztorizgatós, nosztalgiázós kezdés után a film hirtelen fordulatot vesz, és oknyomozói riportba megy át. Az egy dolog, hogy a legjobb krimiken szoktam ennyire izgulni, mint Polley családjának visszaemlékezésein, de az Apáim története egyértelműen túlmutat a konkrét sztorin. A rendező olyan feltárulkozásra biztatja legközelebbi hozzátartozóit, amire a legtöbb ember privát beszélgetések keretei között sem képes. Azt hiszem, ez az első dokumentumfilm, aminek kapcsán sikerült átéreznem, hogy a valóság milyen döbbenetes erővel tudja uralni a vásznat a fikcióhoz képest. Nincs ahhoz fogható dráma, mint a kamerán keresztüli, családon belüli szembesítés. Az Apáim története a történetmondás fontosságára emlékeztető legszebb mementó, amit valaha láttam.

Jonathan Glazer: Under the Skin

Jonathan Glazer hipnotikus erejű sci-fi-horrorja, az Under the Skin hasonló hatást gyakorolt rám, mint Paul Thomas Anderson Masterja. A film vagy beszippant, vagy azonnal ledob magáról. Nem lepődöm meg rajta, ha az első 15 perc 2001 Űrodüsszeia-hommage-a sokaknak elveszi a kedvét a folytatástól. Az idei listáról ez az egyetlen darab, amit kizárólag a radikális szerzői formanyelvhez szokott nézőknek ajánlanék. Veszedelmes film.

Tommy Lee Jones: The Homesman

Azt hittem, az idei lista sem lesz kerek, de többek ajánlására múlt héten megnéztem a The Homesman című westernt, Tommy Lee Jones rendezésében. Egy kicsit megijedtem, amikor megláttam a stáblistát, ami kísértetiesen emlékeztetett Eastwood tíz évvel ezelőtti rendezésére, a Millió dolláros bébiére. Féltem, hogy Jones is az „idős mogorva férfit megszelidítő kemény nő” kaptafára fogja felhúzni a filmet, és Hillary Swanknek sem vagyok nagy rajongója, szóval voltak fenntartásaim.

Nagy kedvencem Altman 1971-es westernje, a McCabe és Mrs. Miller, ami többször eszembe jutott a Homesman kapcsán. A férfi főszereplővel egyenértékű női karakter szerepeltetése az adott kor társadalmának szempontjából szinte elképzelhetetlen, ezért meglehetősen rendhagyónak számít ebben a műfajban. Altman és Jones is úgy hidalta át ezt a problémát, hogy női főhőseiket, akárcsak a klasszikus western hősöket, a társadalom peremvidékéről választották: Mrs. Miller bordélyházat üzemeltető madame, egy igazi üzletasszony, Mary Bee Cuddy pedig egy emancipált aggszűz, akire a 19. századbeli, közép-amerikai, patriarchális kisközösség férfitagjai határozottan ferde szemmel tekintenek.

homesman

A feminista westernt Jones megfűszerezi egy erős pszichológiai vonal megjelenítésével is. Bár a Homesmannek hivatalosan csak három őrült szereplője van, a két főszereplő, ha nem is olyan radikálisan, de szintén mentális problémákkal küzd. A közép-amerikai préri szeles, kopár, végtelen tájai ráadásul mintha a hősök pszichés állapotának vizuális kivetülései lennének, aminek leglátványosabb példája Mary Bee delírikus elveszés-jelenete.

Külön meg kell említenem, hogy Jones filmjében láttam az utóbbi évek legváratlanabb fordulatát, konkrétan hápogtam a meglepetéstől.

Címke: , , , , , , , , ,

roverlead

LISTA

21ylead

TRAILERPARK

Képernyőfotó 2014-03-06 - 5.58.39

HARDCORE

nym

holy 2

LISTA

Képernyőfotó 2017-05-28 - 9.51.53

DOC.KOMMENTÁR

hgw00

KRITIKA

peterandthefarm00

KRITIKA

creeping04

KRITIKA

kepernyofoto-2017-01-03-20-43-33

KINO LATINO

hell-or-high-water-banner

KRITIKA

figueroa00

KINO LATINO

© 2015 A Ticklish Tale Limited

KRITIKA

behemoth01

KRITIKA

chefstable_00

LÁNCREAKCIÓ

bone00

KRITIKA

asssssa

LISTA

Tattoo

Rövidfilm

pshmaster

TRAILERPARK

477811689_640

HARDCORE