bomb00

KRITIKA

Rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni

Roboz Gábor

2017/12/11

Vagy legalábbis el lehet viselni.

Aki képes volt rákattintani egy ilyen honlap ilyen cikkcímére, abban valahol mélyen egész biztosan dolgozik a vágy, hogy megnézzen egy zenés, kísérleti dokumentumfilmet a nukleáris fegyverkezésről. Az atombomba még hetven évvel az első tesztrobbantás után is foglalkoztat annyi filmest, hogy a témának szentelt friss, hagyományos dokumentumfilmek mellett sorozat is készüljön a tömegpusztító fegyver születéséről (Manhattan), és kulcsszerephez jusson egy tévétörténelmet író epizódban (Twin Peaks), tavaly ráadásul egy formabontó projektet is megihletett.

Az alig egy órás the bomb rövid idő alatt egyértelművé teszi, hogy nem gyorstalpalót kínál a nukleáris hadviselésről: Kevin Ford, Smriti Keshari és Eric Schlosser közös munkája utóbbi újságíró, akinek Pulitzer-díjra jelölt kötetéből készült a Command and Control című, szintén tavalyi doku az 1980-as Titan II-rakétabalesetről a hagyományos dokufilmes megközelítésmóddal szemben elsősorban nem információkkal akarja gyarapítani a nézőjét, inkább érzéki élményt nyújtva dolgozza fel az atomfegyverek történetét.

bomb01
Ha a téma kapcsán delejező felvételekről esik szó, első asszociációként legtöbben az ízlésesen lassított gombafelhő-képsorokra gondolunk, a Tribecai Filmfesztiválon debütált the bomb azonban már az elején látható képsoraival bebizonyítja, hogy ennél többet rejt. A tökéletes összhangban mozgó katonák menetelését dokumentáló felvételek később kiegészülnek többek között egymásra montírozott anyagok (jegyzetek, diagramok, tervrajzok) szemet gyönyörködtető káoszával, csalódást soha nem okozó oktatóvideókkal, valamint az állatokkal folytatott kísérletezés és a légierő egyik reklámfilmjének képsoraival.

Az alkotók a tartalmát és textúráját tekintve egyaránt heterogén képi világgal és a montázzsal hangvételek széles skáláját járják be: az emelkedett fogalmazásmódtól az ironikus, gúnyos és melankolikus stíluson át több regiszterben is megszólalnak. Sikerrel keltenek áhítatot: a rakétákat dicsőítő képsorok láttán például nehéz nem tisztelettel adózni a mérnöki csúcsteljesítmény, a más emberek kiirtásába fektetett szellemi energia előtt. A pánikkeltést pedig kerülik: a balesetekről és atomrobbanásokról készült felvételek után (vagy közé) bevágott oktatóvideók minden kétséget eloszlatnak afelől, hogy vészhelyzet esetén van okunk aggódni. Épp az egyik ilyen anyagból származik az önmagán jócskán túlmutató, irodalmi értékkel is bíró megállapítás, amely szerint „Előfordulhat, hogy a bomba akkor robban fel, amikor nincsenek a közelben felnőttek.” Bár a film zárásában a jelenlegi geopolitikai helyzet felvázolásával elmehetnének a pánikkeltés irányába, ettől a rövid blokktól csak azt foghatja el a rettegés, aki életében nem olvasott még az észak-koreai helyzetről.

Amilyen sokféleséget mutat az archív anyagokból összeszerkesztett film vizuális világa, olyan egységes a zenei. Eltekintve egy néma blokktól, amely a témát feldolgozó grafikákból, egy lerombolt falut és az áldozatokat mutató felvételekből áll, a képsorokat a The Acid nevű elektronikus zenei trió aláfestésével fogja össze. A tavalyelőtt az A38-at is megjárt szupergrupp filmzenéje akkor lehet igazán meglepő, ha a téma ismeretében valamilyen agresszív experimentálra, disszonáns hangokkal teli, töredezett kompozícióra számítanánk. A többnyire dallamosan lüktető, monoton, önállóan is könnyen hallgatható score-t csak néha kavarják fel különös hangok, a los-alamosi bombatesztek képsorai alatt például kifejezetten lélekemelő zene szól. Az alkotóknak érezhetően nem az volt a célja, hogy az aláfestéssel sokkhatásra, a gyakran pusztítást megjelenítő képsorok drámaiságának fokozására törekedjenek, épp ellenkezőleg: mintha azt akarták volna elérni, hogy befogadás közben próbáljuk meg kellemesen érezni magunkat. Persze a cím kisbetűs írásmódjával eleve azt sugallják, hogy – ha félünk, ha nem, ha megszeretjük, ha nem – az atombomba egyszerűen csak egy a világ dolgai közül, amelyekkel együtt kell élnünk.

bomb02

A fentiek után valószínűleg kevéssé meglepő, hogy az alkotók nem moziforgalmazásban gondolkodtak: élő zenével kísért, panorámavásznas vetítéseket tartottak stroboszkópokkal és ködgépekkel, ülőhelyek nélkül, a film internetes forgalmazásba csak idén augusztusban került. Hogy alapvetően emlékeztető funkciót szántak neki, azt a záró feliratok végképp egyértelműsítik, már csak az a kérdés marad nyitva, hogy a produkció az online térben hogyan töltheti be ezt a szerepet, ha nem is látható annyira, hogy emlékeztetni tudjon. Hiába került fel ugyanis a Netflixre, még akkora feltűnést sem keltett, mint egy görög művészfilm, így a the bomb esete inkább arra emlékeztetheti a nézőt, hogy a lassan tényleg világuralmi törekvéseket folytató mamutcég követhetetlen tartalombővítése egyre több áldozatot hagy maga után.

Címke: