2014/07/15
Nem a leglényegesebb kérdés, hogy jó film-e az Ítélet Magyarországon; egyébként jó.
Ha Hajdú Eszter és stábja semmi mást nem tett volna azon kívül, hogy felállítja a kamerát a tárgyalóterem sarkába, és a romagyilkosságok ügyében lefolytatott büntetőeljárás mind a 167 tárgyalási napját rögzíti, azzal máris elvégezte volna a feladatát – merthogy Hajdú az a típusú rendező, aki szerint a dokumentumfilmesnek feladata van. Érthető, hogy az alkotók nem elégedtek meg a puszta rögzítés önmagában is életbevágóan fontos aktusával, mindazonáltal ők is érezték, hogy ezekhez a felvételekhez alig kell bármit is hozzátenni. A tárgyalás legfontosabb momentumait időrendi sorrendben megmutató, 100 perces szerkesztett anyag döbbenetes, dermesztő, méregerős sűrítménye a mai Magyarország legborzalmasabb történetének.
Összesen 8-10 percnyi „külső” van a filmben, vagyis olyan felvétel, ami nem a tárgyalóteremben, a tárgyalás alatt készült, de ezek egyik fele, főként a bíró helyszíni szemléje az eljáráshoz kapcsolódik, a másik része pedig azt mutatja, hogy Hajdú a három éves procedúra alatt közel került az áldozatok családjához: beengedték őt az otthonukba, beszéltek neki a gyászukról, félelmeikről, benyomásaikról. Látunk néhány olyan képet és szituációt, amelyek átéltségéhez és őszinteségéhez kétség sem fér, a vásznon mégis erőtlenebbnek hatnak a tárgyalótermi jeleneteknél. Ugyanakkor ezek a snittek engedik meg, hogy fellélegezzen a néző, mert
Ebben a taszítóan hideg és formális, ugyanakkor szűkössége miatt bizarr módon intim térben kalauzra, kísérőre szorulunk, egy olyan figurára, aki erőt és magabiztosságot sugároz. Miszori László bíró nem túlságosan szimpatikus alak, a filmnek sajátos feszültséget ad, hogy sokáig nem tudjuk, mit tartsunk róla. Mikor a tanúskodó mentős „exitként” hivatkozik Csorba Róbert holttestére, a bíró idegesen figyelmezteti őt, hogy egy emberről beszél, ám máskülönben aligha lehet empatikusnak látni őt: a feldúlt hozzátartozókat csendre inti, gúnyolódik velük, bírságot szab ki rájuk.
Legelsősorban nem az érintettek, áldozatok, tanúk vagy vádlottak sorsa érdekli őt, hanem a lassú, körültekintő munkával felszínre hozott igazság. Miszori felháborodik, hogy milyen gondatlanul jártak el a hatóságok (tűzoltóktól a helyszínelőkön át a nyomozókig), de nem tesz megjegyzéseket rá, hogy mindez összefüggésbe hozható azzal, hogy az áldozatok cigányok voltak – mint ahogy a körvonalazódó neonáci szubkultúra nézeteit sem kommentálja. Távolságtartása ugyancsak megkönnyíti a befogadó helyzetét, az ő attitűdjét látva könnyebb feldolgozni a vádlottak hétköznapi viselt dolgait.
Azon túl, hogy kíméletlenül szembesíti nézőjét azzal, hogy hol élünk, az Ítélet Magyarországon még egy nagyon fontos dologra felhívja a figyelmet. Az igazságszolgáltatás egyáltalán nem magától értetődő: esendő emberek munkáján, döntésein múlik, hogy hogyan alakul egy eljárás, megbűnhődik-e az, akinek szemlátomást bűnhődnie kell, és vigaszt talál-e az, akinek romokban hever az élete.
Hajdú Eszter filmje nem csak a romagyilkosságok ügyében érintett személyekről, hanem általában az egyén felelősségéről szól, ezzel pedig minden nézőjét önvizsgálatra készteti.
Címke: dokumentumfilm, magyar film
Fontos film. http://t.co/rR7Jv8qrHi
[Válaszolok erre]
Hol lehet megnézni a filmet?
[Válaszolok erre]
senkinek nem jut eszébe erről a filmről az ítélet nürnbergben, szintén egy nem egyértelműen szimpatikus bíróval a főszerepben? csak kíváncsiságból kérdezem, mert nem láttam sehol hivatkozni, ebben a cikkben sem – talán épp azért, mert triviális?
[Válaszolok erre]
de, szándékos utalásról van szó
[Válaszolok erre]