A bőrünkön érezzük – Ítélet Magyarországon

Kránicz Bence

2014/07/15

Nem a leglényegesebb kérdés, hogy jó film-e az Ítélet Magyarországon; egyébként jó.

Ha Hajdú Eszter és stábja semmi mást nem tett volna azon kívül, hogy felállítja a kamerát a tárgyalóterem sarkába, és a romagyilkosságok ügyében lefolytatott büntetőeljárás mind a 167 tárgyalási napját rögzíti, azzal máris elvégezte volna a feladatát – merthogy Hajdú az a típusú rendező, aki szerint a dokumentumfilmesnek feladata van. Érthető, hogy az alkotók nem elégedtek meg a puszta rögzítés önmagában is életbevágóan fontos aktusával, mindazonáltal ők is érezték, hogy ezekhez a felvételekhez alig kell bármit is hozzátenni. A tárgyalás legfontosabb momentumait időrendi sorrendben megmutató, 100 perces szerkesztett anyag döbbenetes, dermesztő, méregerős sűrítménye a mai Magyarország legborzalmasabb történetének.

Összesen 8-10 percnyi „külső” van a filmben, vagyis olyan felvétel, ami nem a tárgyalóteremben, a tárgyalás alatt készült, de ezek egyik fele, főként a bíró helyszíni szemléje az eljáráshoz kapcsolódik, a másik része pedig azt mutatja, hogy Hajdú a három éves procedúra alatt közel került az áldozatok családjához: beengedték őt az otthonukba, beszéltek neki a gyászukról, félelmeikről, benyomásaikról. Látunk néhány olyan képet és szituációt, amelyek átéltségéhez és őszinteségéhez kétség sem fér, a vásznon mégis erőtlenebbnek hatnak a tárgyalótermi jeleneteknél. Ugyanakkor ezek a snittek engedik meg, hogy fellélegezzen a néző, mert

ami a bíróság falain belül történik, az az első perctől az utolsóig zsigeri, felkavaró élmény.

Ebben a taszítóan hideg és formális, ugyanakkor szűkössége miatt bizarr módon intim térben kalauzra, kísérőre szorulunk, egy olyan figurára, aki erőt és magabiztosságot sugároz. Miszori László bíró nem túlságosan szimpatikus alak, a filmnek sajátos feszültséget ad, hogy sokáig nem tudjuk, mit tartsunk róla. Mikor a tanúskodó mentős „exitként” hivatkozik Csorba Róbert holttestére, a bíró idegesen figyelmezteti őt, hogy egy emberről beszél, ám máskülönben aligha lehet empatikusnak látni őt: a feldúlt hozzátartozókat csendre inti, gúnyolódik velük, bírságot szab ki rájuk.

Legelsősorban nem az érintettek, áldozatok, tanúk vagy vádlottak sorsa érdekli őt, hanem a lassú, körültekintő munkával felszínre hozott igazság. Miszori felháborodik, hogy milyen gondatlanul jártak el a hatóságok (tűzoltóktól a helyszínelőkön át a nyomozókig), de nem tesz megjegyzéseket rá, hogy mindez összefüggésbe hozható azzal, hogy az áldozatok cigányok voltak – mint ahogy a körvonalazódó neonáci szubkultúra nézeteit sem kommentálja. Távolságtartása ugyancsak megkönnyíti a befogadó helyzetét, az ő attitűdjét látva könnyebb feldolgozni a vádlottak hétköznapi viselt dolgait.

Nincs az a zseniális abszurd színház, ami az elsőrendű vádlott tetoválásait taglaló tanúvallomás jelenetét képes lenne felülmúlni.

Azon túl, hogy kíméletlenül szembesíti nézőjét azzal, hogy hol élünk, az Ítélet Magyarországon még egy nagyon fontos dologra felhívja a figyelmet. Az igazságszolgáltatás egyáltalán nem magától értetődő: esendő emberek munkáján, döntésein múlik, hogy hogyan alakul egy eljárás, megbűnhődik-e az, akinek szemlátomást bűnhődnie kell, és vigaszt talál-e az, akinek romokban hever az élete. 

Hajdú Eszter filmje nem csak a romagyilkosságok ügyében érintett személyekről, hanem általában az egyén felelősségéről szól, ezzel pedig minden nézőjét önvizsgálatra készteti. 

Címke: dokumentumfilm, magyar film