201819375_2_IMG_FIX_700x700

KRITIKA

Bogdán elrejtette a Genezisben a remény félénk csíráit is – Merész magyar film a Berlinalén

Árva Márton

2018/02/19

A Genezis egy érzékeny téma szélsőséges feldolgozása. 

A Berlinale Panorama programjában bemutatkozó Genezis legjellemzőbb képi megoldása, hogy erős ellenfénybe helyezi a szereplőket, legyen szó az éjjeli járőrkocsi fényszórója előtt sétáló kissrácról, a fáradt napsütésben íjászó tinilányról vagy a tárgyalóterem reflektorfényébe kilépő ügyvédnőről. Ez a vizuális metafora lényegre törően jelzi a  hősök konfliktusát közvetlen környezetükkel, és érezteti az ellenük dolgozó túlerő hatalmát is. De ugyanez sajnos legalább ilyen találóan megragadja azt is, hogy a vakító fénybe vesző háttér és a sötétbe bukó alakok mennyire elveszítik azokat a fontos árnyalatokat, melyeket egy kevésbé szélsőséges fogalmazásmód láthatóvá tehetett volna.

Bogdán Árpád hosszú szünet után elkészített, második nagyjátékfilmje a 2008-2009-es magyarországi romagyilkosságok kontextusába helyezett triptichon: egy árván maradt túlélő, az egyik elkövető jogi képviselője és egy közvetlenül nem érintett megfigyelő története találkozik benne. Már ebből is látszik a törekvés, mely a felkavaró eseményeket összetetten igyekszik filmre vinni, a sokkoló tények mellett a hosszabb távú, átfogóbb érzelmi és mentális következményeket is számba venni. Ez a célkitűzés már csak azért is az alkotók helyzetértelmezését dicséri, mert erről a közel tíz éves kollektív traumáról eddig nagyon kevés, de annál komolyabb vitákat generáló filmes hozzájárulás jelent meg. Fliegauf Bence 2012-es Csak a szélje a nemzetközi art film realista nyelvén, megkérdőjelezhető alapossággal dolgozta fel a történteket, az egy évvel későbbi Ítélet Magyarországon pedig Hajdú Eszter és kis stábja szorgos dokumentációs munkájának eredménye, és a hosszan elhúzódó tárgyalások felvételeit szerkesztette egybe. Előbbi a tragédia előzményeit emeli ki, és egy meggyilkolt roma család sorsán keresztül vezet be egy megosztott kistelepülés hétköznapjaiba. Utóbbi pedig értelemszerűen az utólagos (jogi) feldolgozás filmje, ami inkább az elkövetők közegét deríti fel, vagyis neonáci csoportok működésmódjáról árulkodik. Bogdán és alkotótársai tehát nyilvánvalóan nagyon kényes témához nyúltak, amit a feldolgozott eseménysor jellegén túl az azóta kialakult diskurzus érzékenysége is fokoz.

Meglepő módon mégis éppen a több réteget egymás mellé helyező, eltérő kiindulópontokból közelítő hozzáállás okolható a Genezis kudarcáért, ami árnyaltság helyett a végletekre szorítkozik, józan hozzászólások helyett pedig hol szemérmetlenül közhelyes, hol pedig bántóan didaktikus.

A film hármas osztása a Csak a szélhez hasonlítható expozícióból, a gyilkosságsorozathoz csak laza szálakkal kapcsolódó középrészből és az Ítélet Magyarországon tárgyalótermi mozzanataira nyomokban rímelő lezárásból áll össze. A Ricsi című nyitófejezet nemcsak a gyilkosságot megelőlegező pillanatokban hátborzongató (lásd a veszett kutya lelövésének sokkját), hanem a romaábrázolás sztereotípiáival is ügyesen játszik el (mint az aláfestő gitárfutam, melyről kiderül, hogy az egyik srác pengeti a szobában). A főszereplő család meghitt pillanatait látjuk otthon és az előzetesben ülő apa meglátogatásakor is, a párbeszédes jelenetek – hiába mesterkéltek néhol – érzékletesen festik fel a cselekmény közegét. Ugyanakkor az „a leegyszerűsítő és idealizáló mesei látásmód”, amit Pálos Máté rótt fel a Csak a szélnek, itt is tetten érhető – ha lehet, még erősebben. A Genezis kizárólag az ártatlan gyerek szemszögéhez társított borzalmak háborús filmekből kölcsönzött toposzára szorítkozik, másrészt a nézőpontból következő végletességet már-már mitikussá is emeli a falu kisközsségéből érkező rémtörténetek segítségével. A „kutyahúst evő, elfehéredő képű puskás ember” és az erdei ködöt okozó „fehérarcú sárkány” elmesélt legendái a bőrszín alapján megindokolt ellenségességet elemi, megkérdőjelezhetetlen szintre emelik.

A film második, Virág címet viselő fejezetében A tetovált lány főhősére emlékeztető, felnyírt hajú bőrdzsekis címszereplőt követjük, aki visszahúzódó természetével és törékenységével a kutyakiképző telep és az íjászegyesület erőszaktól terhes közegéből is kitűnik. De hiába hordoznak a sokatmondó helyszínek erős hangulati töltést, ehhez a cselekményszálhoz kapcsolódnak a legötlettelenebb jelenetek, melyek egy elnagyolt családi dráma és egy hideg párkapcsolati kísérlet kötelező fordulatait vonultatják fel a hajnali elszökéstől a terhességi tesztig. Ezek között a sokszor látott műfaji alappillérek között araszol Bogdán filmje a harmadik felvonás felé, mely egy megtört ügyvédnő szeretet nélküli munkahelyére és egy múltbeli tragédiát rejtő, kartondoboz-rengetegbe kalauzol.

A Hanna című zárófejezet viszont már az újrakezdés gondolatával is foglalkozik, ami egyrészt fontos gesztus a gyűlöletspirálokat bemutató korábbi történetek fényében, de amiatt is, mert a film több indiszkrét jellel is megmutatja a rejtélyesnek hitt előzményeket, mielőtt a szereplő – ugyancsak szükségtelenül – maga is kimondja őket. Hanna drámája a sokáig húzódó csendek és a futópadon kifakadó, kezdetben érthetetlen sírásrohamok ellenére sem marad titokzatos.

Közelképek tudósítanak róla: a veszteség könyörtelenül a bőrébe van vájva, de a lakása falán és az egymásra pakolt dobozokon is ott virítanak a kitörölhetetlen emlékei. A vastagon rétegzett, de önmagukban is egyértelmű jelek itt is csak egymást ismétlik, ellentmondást nem tűrően ragozzák a megkérdőjelezhetetlen fájdalom képeit.

Ez a fajta halmozás és túlmagyarázottság nemcsak megfosztja a Genezis nézőjét a meglepetés örömétől, de a már megismert események és szereplők árnyalására sem alkalmas. Bogdán egy olyan egyöntetűen sötét világot alkot, amelyben mintha senki sem lenne (közvetlenül) bűnös, mégis mindenki hatványozottan bűnhődik. Amelyben az egyetlen lehetőség, hogy – a Boldog új élet után újra – magunkévá tegyük „a hosszúra nyúlt agónia kínzó atmoszféráját”.

Bár a film szédítően rángatott kézikamerás képei a szereplők bőrének közelébe nyomakodnak, mégis csak a testekre írt, nézőnek címzett jeleket és kiszólásokat tudják megszólaltatni autonóm döntések és jellemek helyett. Poros bibliai példázatok, víz és tűz ősi ellentéte, keresett ikonokká átlényegülő beállítások és Víg Mihály felsíró hegedűi hirdetik a szereplők szenvedését és a végsőkig elfajulni képes gyűlölet uralmát.

A Genezis kiinduló témája, a rasszista indíttatású gyilkosságsorozat józan ésszel felfoghatatlan tragédia és megsemmisítő összkulturális csapás, melynek megismétlődésétől csak a körültekintő megismerésen alapuló diskurzus védhet meg. Bogdán Árpád és stábja felismerte ezt, és megpróbálták elrejteni a filmben a remény félénk csíráit is. Kérdéses azonban, hogy az eredendő szembenállásokat és a társadalmi végállapotot megtapasztalók szenvedését még egyszer kihangsúlyozó dráma esélyt tud-e adni az előre mutató feldolgozásra. És legalább ilyen égető kérdés az is, hogy előre mozdíthatja-e a diskurzust egy olyan film, melyben a gyilkosságsorozat már csak egy trauma a sok közül.

Címke: ,

bbs7a

Jegyzet

director 2

INTERJÚ

zero2

KÍSÉRLETI VETÍTŐ, KRITIKA

32107-thumb

KRITIKA

lizus

Jegyzet

megdontenilead

Jegyzet

20141112van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Beszélgetés

20141111van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan1

Jegyzet

parkololead

INTERJÚ

20141031van-valami-furcsa-es-megmagyarazhatatlan

Jegyzet

stations

KRITIKA

tamara

AJÁNLÓ

terapia

AJÁNLÓ

szabadeses_cimkep

KRITIKA

222439_galeria_sztankay1

Jegyzet

mirage

TRAILERPARK

20140514itelet-magyarorszagon1

KRITIKA

white god

ESSZÉ

Van_valaki

INTERJÚ

fehist03

KEREKASZTAL